Várost álmodtam ide én;
fölraktam, itt van: az enyém.
Utat álmodtam, kész az út;
fürkészem: milyen messze fut?
Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot,
ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem.
Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom,
van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem.
Mi kell még – kérdik –, nem elég?
Örülök persze – szólanék,
de csak a fejem ingatom.
Állok némán – és álmodom.
Kányádi Sándor,1965
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése