Mennyi október suhant már el fölöttem,
és hány strófa őrzi a múlás utánozhatatlan jeleit.
Mint őszi erdőt a fák - némán és röghöz kötötten -,
bennem a szavak a hétköznapot színezik.
Ilyenkor, túl a nyári, harsogó zöldeken,
fáradt sárgák és okkerek gyúlnak ujjam hegyén,
bíbort és narancsot kanyarít a kezem,
míg elnézem: az alkonyi ég milyen koravén.
Fakó rímek és törődött képek közt motoz a szívem,
esők jönnek, szavaimat elnyomja egy bolond szélvihar.
Felém tart a november – fájón és acélhidegen,
de engem vers, mint puha avar, óvón betakar.
- Sárhelyi Erika -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése