Rohanás a múltba

Szaladnék újra a folyosón,  mely félelmetes volt sokáig, vékony rozogának tűnő korlátja miatt.

Édesanya mindig óvott, s mondta a fal mellett menj, Cilum.
A folyosó végén az ajtó tárva  várt, csak néha kellett a csengőhöz nyúlni.

Ő ott állt és várt, mosoly mindig ott volt az arcán, és a szemében a mindent tudó múlt fénye.
Hányszor de hányszor mentem át a gangon, hogy a mosoly fogadjon.

Ha a világ körülöttem minden ajtót bezárt, ő a mosolyával mindig várt.

Harag ha volt is benne, akkor is gyengéden nézett rám, mert ő mindent tudott, és mindenre volt megnyugtató szava.

Elképzelhetetlen még mindig, s rohanok a múltamba vissza, látni szeretném újra s újra, mert kitéphetetlen világomból szeretett nagynéném mosolya.