A "MI"

Lehet, hogy fura elmélet, de én azt vallom, hogy minden reggel kapunk egy esélyt, hogy az életünk, a munkánk, a kapcsolatunk fullos legyen. De ehhez két ember kell. Mindkettőnek bele kell tennie a kalapba azt, amije van. Mindent! És elmondják egymásnak a dolgokat. Megosztják a lehető legkisebb gondolatukat, érzéseiket. Problémáikat is. nem várják meg, amíg az nagy lesz. Amíg rájuk zúdul, mint egy lavina. Itt születik meg a társkapcsolat. Két önálló ember sohasem lesz ebben jó, mert háborúzni fognak, harcolni, mert kell lennie köztük valakinek, aki győz! Az egyénnek meg kell halnia, hogy megszülethessen a MI!

(Dr. Csernus Imre)

forrás: http://www.citatum.hu/szerzo/Csernus_Imre

Igazságok

...
-A gondjaidért soha nem más, mindig te magad vagy felelős. Tanuld meg vállalni a következményeket a tetteid után, és nem másban keresni hibáid okát!
-Az önző ember először környezetét, majd önmagát teszi tönkre. Ide vezet az önzőség. Miért teszed mással azt, amit magadnak nem kívánsz?
-Vesztesekre márpedig szükség van. Hogy tudd, hová jutsz, ha az ő útjukat járod. Ők a viszonyítási pont. A nullák így töltik be végül küldetésüket.
-Másra támaszkodni mindig veszélyes. Igaz, sokszor ez a könnyebbnek látszó út. De a támaszték eldőlhet. Tudod mit? Támaszkodj magadra!
-Merj szembenézni a saját tükörképeddel! Ez az első lépés a talpra álláshoz. Harc, amit meg kell vívnod a menekülések helyett. Egy napon pedig nemcsak sajátodéba, de mások szemébe is büszkén nézel majd.
-A világban épp elég dologtól függsz akaratlanul. Ne válassz magadnak újabbat! A kiszolgáltatottság helyett a szabadságért küzdj, hogy lehess büszke is magadra!
-A gyengeség valójában gyávaság. A gyáva embert pedig fölemészti az állandó megfelelni vágyás. Így hogyan valósíthatod meg önmagad?

(Dr. Csernus Imre)

Most miért?

12

Könnyek, vaskések, hová lettetek?
Elmondhatatlan telek, elporlott alkonyok?
Kettőnk között már rég a szél bolyong.

13

A tó kiszárad, a víz elszivárog,
a hold elfogy, homokszemek peregnek.
Az én valóságom is elszivárgott.

14

Csak azt mondjuk útnak, mi hazaér,
csak azt látjuk égnek, mi betakar -
kéznek csak a kinyílót.

15

Te jössz, rámnézel - én tükörben élek.
Te megérintsz - csak kísértet vagyok.
Egyszer megöltél - most miért ölelnél?

Beney Zsuzsa: "Tizenöt haiku" - részletek, 1972

Mert

"...mert minden érték, amit az életben találhatunk, azokból a kapcsolatokból fakad, amiket a körülöttünk lévőkkel alakítunk ki. Mert nincs semmi olyan anyagi dolog, ami felérhetne a szeretet és a barátság megfoghatatlan kincsével."

(R.A. Salvatore )

Tavasz jöttén

Bognár Stefánia: Tavasz jöttén

Tavasz jöttén letűnt szerelmek sírnak,
Mulandó voltunk botladozva fáj,
Nem röppen légbe boldogság-madár,
S nem kísért már bódító nárcisz-illat.

Tavasz jöttén vidám rigók tanítnak:
Földünk forog, kering, de meg nem áll,
Az életösztön friss szelekre száll,
Fakó öröm új ütközetre hívhat.

Nektárt facsarni érted is kiált
Epedve gyűrött, eltorzult világ.
Kicsiny atom bölcsője nagy erőknek.

Kiégett, gyenge vagy, de sose' bánd!
Remegnek benned szép melódiák,
Él még dalod, ha százszor összetörtek!

2007. március 27.

(forrás. http://www.maskepplatok.hu/ hozzájárulásával)

Pitypang

Ily kedves versikét kapok Cousine-től, mire az esti németóráról hazaérek. Hát nem egy tünemény? Mint a pitypangom.
Pitypangós szép napot kívánok....



előadja: Nagyhegyesi Zoltán, az Országos Széchényi Könyvtárban tartott Nyugat-szavalóverseny győztese. A felvétel a DunaTV-ben, a Kikötő c. műsorban, 2008. január 23-án hangzott el.

Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mit kapkodok?! - mindegyre kérded
Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán -
Virág
Mért nem szeliden símogatva
Ahogy szokás, ahogy mások teszik
Miért kapkodva, csillogó szemekkel
És mért nevetek hozzá - szemtelenség!
Ilyen csunyán, fülsértő - élesen!
Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz!
Pitypang, ne hagyj itt
Inkább megmondom
Megmondom - várj, füledbe súgom,
Hajtsd félre azt a tincset.

Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mi kapkod így - hát mégse jut eszedbe?
Mi kapkod így - még mindig nem tudod?
Pedig ily bosszús arccal
Próbálod elhárítani akkor is
Hajad, szemed, szoknyád lefogva.

Porzód felé
Porzód, bibéd felé
Porzód, bibéd, szárad felé
Porzód, bibéd, szárad, szírmod felé
Mi kapkod így, pitypang? - A szél!
A szél, a szél, a szemtelen bolond szél
Vígan visítva-bosszuságodon.

Pitypang, mi lesz?
Ez még csak a szellő
Ez még csak kapkod és fütyörész
De én még nem is beszéltem neked a családomról
Hallod-e, hé!
Füttyös Zivatar Úr volt az apám - anyám az a híres arkanzaszi Tájfun
Tölcséres vihar a sógorom -
Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan - alélva
Felhőbefuró forgószél tetején?

Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.

(KARINTHY FRIGYES: PITYPANG)

Májusi éjszaka

Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmult nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.

S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.

Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.

S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.

És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.

Hogy értem haza, nem tudom már.
– A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.


(Szabó Lőrinc: Májusi éjszaka, részlet)

Este mese

"Hát várhatok....

Küldtem képeket, "beszélgetni" próbáltam..... reménytelen.
Biztos alszol, német tanulás helyet.
Kikapcsolok.
Holnap dolgozol. Munkarendet kérek!
A saláta jó. Már ettem belőle.
Na aludj jól, aztán jelentkezz holnap vagy utána.
Puszi!

kévi e-mail: 2008.05.24. (20:11)

A LEÁNY TAVASZA

Ne szidj anyácskám, édes, óh ne szidj:
csak a kertbe mentem még délután...
A kert alján kinyílt a tulipán;
a szilvafák is most virágzanak;
lehajló füvet ringat a patak.
A fülemüle tudod-e hogy szólt...
A kert ma este oly ünnepi volt,
véltem, hogy álom, bájos valami!
.. Hallottad? megjött a szomszéd Pali...

Ne szidj anyácskám, édes, óh ne szidj!
Csupán köszönt, s kérdezte: hogy vagyok?
S én azt feleltem, hogy csak megvagyok.
Látnád, hogy megnőtt, megemberedett!
Bajusza van, s visel szemüveget.
A vasútnál ám igen szeretik!
Ha állomás lesz, ki is nevezik.
Képzeld: azt mondta, tündérlány vagyok,
és átugrotta, át a patakot.

Ne szidj anyácskám, édes, óh ne szidj:
Az est szép volt; a felhő bíboros;
aztán az ég mesésen csillagos.
Tudod, a holdat hogyan szeretem!
S elvégre ott volt Pali is velem.
Oly régen nem járt Pali mifelénk,
hát ültünk szépen, s elbeszélgeténk,
de olyan szépen, olyan kedvesen,
ahogy még nem mulattam sohasem!

Ne szidj anyácskám, édes, óh ne szidj:
hisz csupa illem s műveltség Pali;
a tudományát öröm hallani!
Azt mondta, hogy a csillagok zenélnek,
s a némaság is voltaképpen ének;
és hogy a szívünk néha hegedül...
Az idő eltelt észrevétlenül.

Ne szidj anyácskám, édes, óh ne szidj:
hisz nem beszéltünk semmi egyebet,
csak azt, hogy mi az emberszeretet.
Mindenki Isten lánya vagy fia:
Pali a bátyám, s én neki huga.
Hát testvérekként ültünk a padon,
s nekem tetszett ez, nem tagadom.
De nem csináltunk semmi egyebet...
csupán hogy megfogta a kezemet.

Ne szidj anyácskám, édes, óh ne szidj:
Hogy megölelt, véletlenül esett:
egy pillanatra megfeledkezett.
De térdenállva kért bocsánatot,
hogy bocsássak meg, hisz angyal vagyok.

Ne szidj anyácskám, édes, óh ne szidj:
igaz, hogy megcsókolt, de gyöngédeden.
Nem is gondoltam, hogy ez árt nekem.
Hiszen csak meglehelte homlokom,
mint mikor én a rózsát csókolom.

(Gárdonyi Géza: A leány tavasza)

A NAP LENYUGSZIK

A nap lenyugszik lágyan.
Bolyongok éberen.
A virrasztó magányban
kis csillag jár velem.

Szeme pillásan ég fenn,
ragyogva néz felém,
oly árva ott az égen,
akár a földön én.

Rainer Maria Rilke, Fodor András fordítása

MACSKAKÖLYÖK

A macskakölyök a nyirkos lépcsőházban
Nem várt több meleget, fázósan vacogott,
Reményét vesztve, már meg sem kísérelte
Elkapni árny játékát - morc és elhagyott.

De hirtelen égetően forró kezek
Melengetik, ölelik és kicsiny szíve
Majd kiugrik az örömtől - az életnek
E gyengéd morzsájától - mi utólérte.

Elérohant... de a hiú reményt keltő
Simogató ember eltűnt, egyszerűen
Nem értette - a szeretetet nem illő
Fukarul és csak morzsaként osztogatni.

Mért mesélem ezt neked? A verseket,
Mint ékszereket, lakat alatt őriztem:
Már nem reméltem és meg sem kíséreltem
Vágyni és szeretni... de te becézgető

Szavakkal hívtál és didergő szívem
Felmelegítetted forró leheleteddel,
Aztán magamra hagytál és továbbálltál,
Sem megérteni, sem vállalni - nem tudtál.

Menj, igazad van. Nehéz már változtatni,
De hidd, hogy minden lehetett volna másként...
Végül is, megkísérlem, hogy ne legyek egy -
Elhagyott és tört életű macskakölyök.

Júlia Petrusina: Macskakölyök
(Balogh Géza fordítása)

KÖVIRÓZSA

Aki nőtt mély szakadékban,
szeme rálát a magányra,
hegyi víz forr kebelében,
ajkán dús moha-pára.

Kifeszített meredék-híd,
az idő zúg el alatta,
tovahabzó szíromárnyék
s a magány néz a patakra.

(Weörös Sándor: Kövirózsa )

A "Himnusz szobor"

A "Himnusz szobor" V. Majzik Máris szobrász művész alkotása.

Pitypang

SZÉP ERNŐ:PITYPANG

Nótába nem írnak
Gomblyukba nem tűznek
Nem tesz kirakatba
A virágos üzlet
Mert te nem vagy ritka
Mert te nem vagy drága
Csak az árokpartról
Nézel a világba
Mintha kis nap sütne
Orcád oly szép sárga
Te pitypang,
Te pitypang virágja





Az urak, a dámák
Úgye rád se néznek
Tán le is tagadnák
Az ismeretséget
Pedig hogy meggyúrtunk
Hogy agyontépáztunk
Te kezes, te kedves
Falusi pajtásunk
Hófehér lelkedet
Szétfujtuk a nyárba
Te pitypang,
Te pitypang virágja

Ezennel én tőled
Bocsánatot kérek
Köszönöm azt a kis
Könnyű gyermekséget
Köszönöm hogy itt vagy
Lehajlok utánad
Gyere bemutatlak
A kaméliának
Csak nevess rá bátran
Mezítlábos árva
Te pitypang,
Te pitypang virágja.

VIGYÁZZ! JÖN A VONAT!

VERWEISEN EINE LAMPE

Egy mondás szerint

''Egy mondás szerint onnan tudhatod hogy fontos dolog történik az életedben, hogy utána már nem tudsz úgy élni mint azelőtt. Kaptál valakit, vagy éppen elveszítetted, nagyon megbántottak, vagy te tetted, aztán pár pillanatra kívülről láthatod az életed. Érzed, valami végérvényesen megváltozott. Mélységeid kékje, magasságaid zöldje egymásra borul, a távolból apró pontok az emberek. Aztán belekortyolsz a kávédba, visszarepülsz a földi reggeledbe. Érzed a szemetelő esőt, de ma valahogy még ennek is örülsz. Mert változol.''

(forrás: ?)

AZTÁN MEGLÁTSZ EGY FELHŐT

"- Üzeni az Erdő, hogy hűs árnyékkal várnak rád a fák …
Illatukat neked gyűjtik a rét virágai … Hívnak az őzek és a nyúlfiak … a pillangók és a harmatcsepp a fűszál hegyén. Jöttödet lesi az ösvény… Jöjj, siess …
Fájva megdobban akkor a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy, és megtölt fájdalmas szomorúsággal. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok. A rossz emberek láncai.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kis bolyhos, fehér felhőt az égen. És tudni fogod, hogy újra üzen az otthoni erdő. És látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig. S végül meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod agától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó. Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosnak lábaid elé az idegen emberek között, és te elindulsz rajta Keletnek, mindig csak keletnek, amerre a sárgarigó hív.
Így. És most aludj jól, a mese véget ért. A fák is alszanak már odakint. "
(Wass Albert: Erdők könyve; részlet)

MESE AZ ERDŐRŐL

"Csak mégy és arra gondolsz, hogy szép. Semmi mást, csak azt, hogy szép. A virágok ahogy nyílnak. A fák, ahogy susognak a szellővel. A forrás, ahogy mesél. És a madarak és minden.
És ahogy mégy, céltalanul, egyik tisztásról a másikra, valahol megleled az Angyalok Rétjét.
Nem tudod, hogy ez az, mert az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit érzel, hogy csodálatos. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek és kincseikkel megtöltik a szíved. A legnagyobb kincsekkel, amik csak vannak az ember számára: a Jóság, a Szeretet és a Békesség.
Egy nagy, csillogó felhőn a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy, kék pipájából, és jóságosan alámosolyog.
Ha visszatérsz újra az emberek közé, a Rontó-emberek, a Gyűjtő-emberek közé, és ha gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonozd gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legnehezebb pillanataiban is derű és békesség lakik a szívedben: csak akkor sejtik meg, hogy az Angyalok Rétjén jártál, kisfiam. "

(Wass Albert : Mese az erdőről, részlet)

MESE AZ ERDŐRŐL

...

Az erdő pedig élni kezdtett. Úgy éppen, ahogy ma is él. A Szellő, akit az angyal a ruhájából kirázott, járta a fákat és a fák suttogva beszélgettek egymással. Úgy, mint ma is, éppen úgy. Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében matattak a manók, s tanítgatták az állatokat arra, amit tudni jó és hasznos. Úgy, mint ma is, éppen úgy.

Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy-egy tündér lakott, és gondoskodott arról, hogy minden madár megtanulja a maga dallamát, és senki az erdő népéből mérges bogyót és mérges gyökeret ne egyék. Tudod olyat, amit a vén, sánta boszorkány készít. Énekeltek a madarak, és mesélt a forrás, a Visszhang meg ült a sziklán halványkék ruhában, és lógatta a lábát. Úgy, mint ma is, éppen úgy.
És az angyal látta, hogy szép az erdő. És ekkor elindult és megkereste három társát. A Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.
- Gyertek – mondotta nekik -, az erdő majd kinyitja az emberek szívét, és lesz hely benne a ti kincseiteknek.
És elvitte őket a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Rétjének neveznek. Aztán várták az embereket.
...

(Wass Albert: Mese az erdőről, részlet)

MESE AZ ERDŐRŐL

...

Az angyal körülnézett. És ahogy ott állt, érezte, hogy valami még hiányzik. És akkor meglátott a szikla mögött egy kis árva, zöld ruhás tündért.
- Hát te kicsoda vagy? – kérdezte meglepődve.
A kis, zöld ruhás tündérke lehajtotta a fejét.
- Én senki sem vagyok – sóhajtotta búsan -, mert nekem még nincsen nevem.
Az öreg Csönd fölmordult ott hátul:
- Hagyd! – dünnyögte bosszúsan. –Az én kisebbik leányom ez. Olyan haszontalan, hogy semmire sem tudom használni. Ha rábízom a csigákat, szétszaladnak. Ha rábízom a mohát, elszárad. Még a Ködöt sem tudja megőrizni a réteken. Csak mesélni akar folytonosan, és én azt nagyon unom. Én szeretem, ha mindenki hallgat. Na, de ezek az én leányaim; nem is jó beszélni róluk!
- Úgy? – nézett az angyal kíváncsian a zöld ruhás kis tündérkére. – Aztán miről tudsz mesélni?
- Mindenről! – csillant fel a tündérke szeme. – Fákról és felhőkről, madarakról és állatokról… Arról, amikor lemegy a Nap, és arról, amikor fölkél a Hold, és ezüstport szitál a fák tetejére.
- Várj csak – mosolygott az angyal -, várj csak egy kicsit!
Azzal lehajolt és megérintette a sziklát. És abban a pillanatban csillogva gyöngyözött elő a kövek közül a víz azon a helyen.
- Neked adom a forrást és a patakot – mondotta az angyal -, mesélhetsz és játszhatsz vele örökkön-örökkétig, és soha senki meg nem háboríthat. Jó lesz így?

A kis, zöld ruhás tündér abban a szempillanatban beleszökött a forrás vizébe, tapsolt és kacagott, és szökdelt lefelé a kövek között, a fák között, csodálkozó réteken és álmodó tisztásokon át. Kacagott és mesélt, mesélt, mesélt. A köveknek a fákról, a fáknak a kövekről, a madaraknak a virágokról, a virágoknak a madarakról. Surrant, csilingelt, dalolt, fecsegett, szökdelt és tréfált, és közben csodálatosan szép és titokzatos meséket mesélt az erdőről. A fák mosolyogni kezdtek, a kövek kacagtak, a virágok vidáman bólogattak a tisztásokon, és szirmaikra kiültek a virágtündérek, hallgatni a mesét.

(És azóta is egyre mesél. Ha egyszer az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy patakra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogok a kis, zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízben. Ha pedig jó füled van, és érted az erdők nyelvét, akkor meghallgathatod azokat a csodaszép meséket is, amiket ilyenkor elmond a fáknak.)

Tehát így történt ez akkor. Az erdő kacagott és kacagtak a fák, virágok, rétek. Kacagtak a manók és a tündérek, és fent a sziklákon a Visszhang. Csak a vén Csönd bácsi nem kacagott, hanem megrázta haragosan hosszú zúzmószakállát, úgyhogy a kis csigák alig tudtak megkapaszkodni benne; összehúzta köpenyét, és messzire elvonult onnan, az erdők legsötétebb mélyére, mohos fák és még mohosabb sziklák közé.
...

(Wass Albert)

KÉSEI ÁLOM

- A hirdetésre jelentkezem.
- Melyik hirdetés?
- Az önök hirdetése. Hogy az Állami Balettintézet felvételre keres jelentkezőket. Hát itt volnék.
- Nyolc-kilenc éves fiúkat és leánykákat.
- Igen. Olvastam az újságban.
- Erre akar jelentkezni?
- Engedelmükkel.
- Bocsánat, ön hány éves?
- Hatvan múltam.
- És hány kiló?
- Kilencvenhárom. Tudom, kissé túlkoros vagyok. De nagyon fogok igyekezni. Gyermekkorom óta álmom, hogy balett-táncos legyek.
- Attól tartok, kissé elkésett.
- Igazán egészen komolyan venném. Nem sajnálom a fáradságot. A súlyomból is ledolgozhatnék valamicskét.
- Nem megy, uram.
- Bizonyos, hogy nem?
- Nem.
- Kár. Egy álommal kevesebb.

KARINTHY FERENC:Kései álom

VÉN FA

Placskó Lajos: Vén fa

Kéregbőrén év
Évre metsz ráncot. Százéves
Varázsos táltos.

forrás: ( http://www.maskepplatok.hu/ hozzájárulásával)

EGYENESEK

Szeretem az egyeneseket:
a bordázott vasúti sínpárt,
ahogy az égnek nekiered
legyűrve a görbeség kínját,
a sorba tűzdelt villanyoszlopok
hetykeségét a falun végig,
ahogy a kusza ágakhoz szokott
szemek összhangját kicserélik,
a messzi nyárfákat, a táj
szélbontó fésű-fogait,
a csillagokig nyújtózó sugárt,
ha szemembe támaszkodik,
és az egyenes tekintetet,
a finom huzalt két szem között,
ahogy feszül, ragyog vagy megremeg,
de mindig összeköt,
s a szép egyenes szavakat,
pántjait minden közösségnek,
ahogy erejük ránk tapad,
s nagy útjaink is összeérnek,
és a merészen egyenesre
csavarodott gerinceket,
ahogy csupaszon égig érve
igent vagy nemet intenek.

Bertók László: Egyenesek

HÁLAADÁS

Köszönöm Istenem az édesanyámat!
...

Köszönöm a szivét, mely csak értem dobban
itt e földön senki sem szerethet jobban! –
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem köszönöm az édesanyámat!
...

(Dsida Jenő: Hálaadás, részlet)

Az utolsó virág, melyet anyám kezébe adhattam, az a gyöngyvirág volt. Már áprilisban nyílt, s sajátkezüleg szedtem, s vittem be hozzá:
-Milyen jó az illata, mondta Ő.
-Mennem kell. Készülődtem lassan, s Anya csak ennyit mondott: -Már letelt az idő?
Az utolsó szavai voltak ezek.

A pillanatok bevésődtek, és kitörülhetetlenül vonszolom magammal a "megnemértett s felnemfogható" élet történéseket.

Ma csak a nyíló gyöngyvirág fotóját adhatom képletesen, vagy az illatát küldhetem jóanyámnak fel az égbe, de tán igaz, s Ő látja, s tudja, hogy sosem feledem az Édesanyámat.

-Dsida Jenő-

ANYÁKNAPJA

An die Mutter


Obgleich kein Gruß, obgleich kein Brief von mir
So lang dir kommt, lass keinen Zweifel doch
Ins Herz, als wär die Zärtlichkeit des Sohns,
Die ich dir schuldig bin, aus meiner Brust
Entwichen. Nein, so wenig als der Fels,
Der tief im Fluss vor ew'gem Anker liegt,
Aus seiner Stätte weicht, obgleich die Flut
Mit stürm'schen Wellen bald, mit sanften bald
Darüber fließt und ihn dem Aug entreißt,
So wenig weicht die Zärtlichkeit für dich
Aus meiner Brust, obgleich des Lebens Strom,
Vom Schmerz gepeitscht, bald stürmend drüber fließt
Und von der Freude bald gestreichelt, still
Sie deckt und nie verhindert, dass sie nicht
Ihr Haupt der Sonne zeigt und ringsumher
Zurückgeworfen Strahlen trägt und dir
Bei jedem Blicke zeigt, wie dich dein Sohn verehrt.

Johann Wolfgang von Goethe . 1749 - 1832

BÍZTATÁS

„Hagyd ott a várost. Csend-övembe jöjj,
hagyd ott az ingerült és hetyke szókat.
Itt fákat, felhőt, forrást üdvözölj,
S hallgasd a zengő, mámoros rigókat.”

(Áprily Lajos: Biztatás)

LÁMPA INNEN-ONNAN

SZÍNEZD ÚJRA

Magna cum laude: Színezd újra

....
Ej, ha még egyszer sápadt lennél
....
Színezd újra, színezd újra!
Az életed, ha megfakulna,
S az égbolt beborulna,
Ne menekülj, csak színezd újra!

SOHASEM TUDOM MEG

Tegnapi csavargásom színhelye, az Óbudai sziget árnyas hűvösében volt.

Cousine-mal fáradtra gyalogoltuk a lábunkat, sétáltunk a majálist utánzó, kényelmesen piknikezők között (tudjátok, ez olyan, amikor kocsival leparkolunk a mező mellett, campingszék ki, pokróc ki, no és a kaja meg a sör, az elengedhetetlen tollasütökkel). Így hangulatot a magasra nőtt gesztenyefák alatt találtunk, így született e fotó is. Ehhez pedig kedvenc költőm verse passzol, hangulatilag nekem ez illet ide.

Csak pihenek egy kicsit a gesztenyefa
virághullása alatt, a méhek bódító
zümmögésében, mert megfáradtam és
szédít az álom és ég a szemem.
Vándortarisznyám mellettem nyugszik,
minden ág meghajlott és letört alatta,
felsebezte vállamat, most itt pihen
oldalam mellett és nézem sokáig:
Nem tudom, mi van benne, valami
megbízatás, világokat rendítő titok
lezárva s lepecsételve hét pecséttel.
Vagy csak iromba gyémánt, súlyos aranytömb,
talán csak ólom és fekete szikla,
mit tudom én, - nekem el kell vinnem
és át kell adnom fáradtságos vándor-útam
végén. Akkor egy mosollyal elbocsátanak
pihenőre és soha, soha sem tudom meg:
mit hurcoltam egy életen keresztül.

1930

Dsida Jenő

ÖRÖK TAVASZBAN JÁRNÉK

Örök tavaszban járnék, melyben a rügyek barna
Puháján új levél görbül már szeliden,
Mint enyhe nap verőjén, ha kismacska pihen,
S bársony talpából lágyan ferdül ki gyenge karma...

Tavaszban, amikor a hősugár se karmol,
Csak mintha illatos közelü szűzkisasszony
Csiklándná pajkosan lágy fűszállal az arcom:
A zsenge napsugár, mely barnára se kormol...


Tóth Árpád: Örök tavaszban járnék

(részlet)

PITYPANGSZÖGBŐL

ÍGY LÁTTAM

MÁSKÉPPEN

AHOGY ÉN LÁTTAM

ÉLETKÉPEK