Mily szép lehet egy nap, mint a tegnap, igaz ezt ma írom, de a ma az a tegnap, és ha végre rendre szépen az időt kibogozom, előtűnhet kis mondanivalóm. Régen volt, hogy ennyire derűsen telt az időm. Voltam rejtek erdő mélyében, temető bús és nosztalgikus hűvösében, emlékezvén drága jó Édesre és testvérére. Minden zeg - zugát lelkemnek átmosta az emlék és a jelen.
Jött tavaszi zivatar, mely elől egy hangulatos cukrászda védelmében meghúzodtunk, kihasználva a finom fagylalt és sütemény édes csábítását.
A zivatar amilyen gyorsan jött, úgy száguldott tova a dombokon túlra. Rajtra-készre állítva fényképezőgépeinket bolyongásba kezdtünk a tavaszi erdő csodásan izgalmas kacskaringóin, Normafán.
„A Normafa lejtő tetején állt egy vén bükkfa, amely egy monda szerint Mátyás király születésekor sarjadt. Több ízben villámcsapás érte. Írók, költők, művészek kedvelt kirándulóhelye volt. 1840-ben itt énekelte Bellini: Norma című operájának nagyáriáját Schódelné Klein Rozália, európai hírű énekesnőnk. Ettől kezdve a korábban Viharbükknek nevezett fát Normafának nevezték. A korhadt faóriás 1927. június 19-én, vasárnap délelőtt dőlt ki. Később egy oszlopra erősített tábla Devecseri Gábor soraival jelezte, hogy ott állott a Normafa. Emlékére a főváros 1962-ben egy új bükkfát ültetett, az eredeti fa helyén ma emléktábla áll. A kidőlt fatörzset a margitszigeti artézi forrás medencéjében helyezték el, hogy a mészköves bevonat örök időkre konzerválja. Időközben azonban megfeledkeztek róla, és a vízesés falához támasztott törzset a reárakódott, vastag mészbevonat elválaszthatatlanul odakötötte a falhoz, ma is ott látható.
Devecseri Gábor verse:
Normafa,
Hajdanidőn itt lengett lombod a szélben,
Ünnepi hegymászók víg dala szállt körülötted,
Normafa,
Majdanidőn lombod közt éled az ének,
Győzve sivár közönyön, győzve dühös viharon. „
Hajdanidőn itt lengett lombod a szélben,
Ünnepi hegymászók víg dala szállt körülötted,
Normafa,
Majdanidőn lombod közt éled az ének,
Győzve sivár közönyön, győzve dühös viharon. „
Lestük a cseppeket a növények szárain, a nap szikrázó sugarait a lombok között, vén fák hatalmas törzseit, és mindent, ami élt és lélegzett. Közben beszélgettünk, uncsinővérkém lassan bennem is kinyitott egy ajtót. No, csak félig, de nem nyikorgott, csikorgott. De legjobb az volt, hogy gondtalanul jöttünk mentünk, nem hajtott senki bennünket, és a pillanatot mi éltük meg, nem hagytuk másra. Lencsevégre kaptunk mindent, ami nőt vagy repült, akár lassan akár gyorsan.
No legyen kismesémnek is vége, felesleges szavak helyett legyenek inkább képek.
[bagira]
2 megjegyzés:
No - no!
Azért az erős túlzás, hogy kinyílt egy ajtó, de a kulcs a zárban már elfordult, hogy lehessen - talán - ajtót is nyítni!
A lényeg, a megfelelő kulcs, nem de?
Megjegyzés küldése