Medici, ha már volt

Március 15-én a múzeumok ingyenes belépővel látogathatók. Gondoltam egy kiállítás megtekintése méltó lesz az ünnepi hangulathoz, s a város "zaja" is messze marad tőlem.
Igazi tavaszi idő volt, melengette az emberek arcát a nap, sokan már a kabátot karjukon vitték. A lépcsőnél támadt először egy kis gyanúm, ugyanis sorban kellett állnunk a kerítés előtt. A békésen cigarettázó "ajtónálló" kedélyesen közölte, odabent torlódás van, de mindjárt eloszlik a tömeg, s békében mehetünk utunkra.

Valóban, egy kis idő múlva mehettem fel az ismerős lépcsőkön.

Elsőként a Medici-kiállítást választottam.
Ajjaj, a zsilipellős oldalszárny felé tereltek. Újabb gyanú árnyéka.
És akkor beértem. A tömegbe. Klausztrofóbia még annál is előjött, aki nem észlelte, hogy e tünetben szenved.

Nem csak emberből volt az elő-előteremben rengeteg, olvasnivalóból is ontottak rám monumentális erővel. Óriási kétnyelvű táblákon az olasz - magyar kurátori munkamegosztásról, és a Mediciek családi kronológiájával lehetett megismerkedni. Voltak hatalmas térképek, mintha egy földrajzszertárba kerültem volna.
Persze a fejek kitakarták a tán éppen fontos betűket, így azt gondoltam, mehetek e nélkül is tovább bátran a képek felé, hisz várt rám: Botticelli, Pontormo, Leonardo, Fra Angelico és a többiek.
Akik olvasni maradtak, azok nagyon buzgó és okos képet vágtak, ám mégis elhagytam a társaságukat. Azaz, hagytam volna. Akadályok sora gátolt ebben, ember ember hátán. Ezt még türelemmel fogadtam volna, viszont a képek elrendezése, a csípőmagasságban kitett fekete táblás tájékoztató utánzatszerű szövegek, a félhomály, s a gyanúm beteljesedett. Ezt a kiállítást csúfosan elrontották a szervezők, a dekoratőrök, az akárkik: íme így tehetjük pokollá, egy naiv látogató egy-két óráját a drága és becses alkotások között.

Tájékoztatók mindenütt a falakon, ahol a képek hagytak üres felületet, oda a rendezők rögtön biggyesztettek egyet.

Az első teremben győzött a félhomály, itt voltak a pergamen könyvek, biztos csak így a sötétség uralma alatt adják ki antik színezetüket. A Mediciek gyapjú és selyemszövet forgalmaztak, s igen eredményesen, hamar előkelő bankárcsaláddá váltak a korabeli Firenzében. A család tagjait a Bronzino portrésorozat által ismerhettem meg.

A következő teremszerűségben hatalmas torlódás, szinte elérhetetlen bármelyik mű érdemleges szemlélése, tanulmányozása. A hatalmas táblák továbbra is ontják a tudnivalókat, de a képek, a kiállított tárgyak - amúgy majd mindegyik kicsiny - takarásban elvesznek. Állunk, egymás hegyén, hátán, mintha egy jól megtömött autóbuszon lennék.
Ami nem kicsiny, és igazán szemrevaló, na ezeket egész jól szemügyre is vehettem ácsorgás során, az a Santa Maria del Fiore kupola famakettje. Igazi kuriózum e darab, XV. sz. körüli. Egy másik pedig a Palazzo Strozzi makettje.

A tülekedésből nehezen vágtam ki magam, egy bakugrással egy méter is nyertem, és bejutottam egy levegősebb terembe. Keskeny volt igaz, ezért a szobrok a fal mellett voltak, de így is tudtam gyönyörködni Luca della Robbia, Donatello szépséges darabjaiban. A szerzetes Filippo Lippi fia, Filippino Lippi munkái is láthatóak. Hatalmas géniuszok, csak hát a szűk tér, a sok ember…

Jött az a terem, ahol a "Medici-kör" művészei, nagyjai "szerepelhettek" műveikkel. De elég zsúfolt volt, és nem a tárlatot látogatóktól. Semmi koncepció nem volt, ha csak az nem, hogy ez a csúcs kavalkád együttesen nyűgözze le a nézőket. Botticelli Pallas Athéné és a kentaur című képe* mellett állt két tondó, Piero di Cosimo, Lorenzo di Credi alkotása. És itt volt Leonardó gyönyörűsége: A kócos nő, egy bájos női arc, amely percekig fogva tart, és mellette Raffaello női arcképe.

Jó lett volna megpihenni a képek között, s így szemlélni azokat. De nem volt erre lehetőség, s hamar kimerültem, a bezártság újra rám tört, képtelen voltam bármire is odafigyelni, sőt kitekert nyakkal vagy hunyorogva ezernyi betűt falni. Pedig jöttek a pápák, királynők, hercegek, akik mind Mediciek voltak. Medici Katalin, Medici Mária (államvallássá nyilvánítja a katolicizmust Franciaországban), I. Ferdinánd, I. Ferdinando. Ő utóbbi nagyban segített a családi gyűjtemény létrehozásában olvashattuk. Szintén Medici alapította az Uffizit, és a tervezője Giorgio Vasari Vulcanus műhelye c. képe "zárja" utolsó teremben a kiállítást.

Elrohantam az uralkodók óriásportréi alatt, észre sem véve Benvenuto Cellini reneszánszkori mester miniatűr ötvös remekeit (Cosimo Medici herceg firenzei udvarában élt, itt alkotta a Perseus a Medusa fejével bronzalakot), amelyek elbújtak a szemem elől, a korabeli városképek mellett, s csak egy cél volt előttem, ki a napfényre.. Ám ehhez is sorba kellett állnom, de nemsokára felsziszeget a zsilip kapuja, beszippantott, majd kiengedett.

Kitámolyogtam a lépcsőkhöz, s leültem. Sokáig üldögéltem itt, hagytam melengessen a nap. Odabent szívesebben hallgattam volna reneszánsz muzsikát, de meg kellett elégednem biztonsági riasztók sípoló illúzióromboló sivító hangjával, ami minden képnél megszólalt, ha valaki - s ez másodpercenként előfordult - a piros vonallal jelzett biztonsági területbe hajolt, esett.

A téren már szóltak a hangfalak, valamelyik rendezvény színtere lesz majdan. Békés sétálók, és még mindig sokan igyekeztek fel kiállításnézőbe.

Kis pihenő után erőt vettem, s újra bementem a Múzeum hűvös falai közé.

Másodikként a Francia mesterrajzokat nézdegéltem végig a Louvre gyűjteményéből.
De az volt az érzésem, sokkal jobb lenne mindezt egy kényelmes fotelben ülve, könyvben lapozgatva olvasgatni, nézegetni a képeket. Poussin, Watteau, Boucher, David, Vouet, Lemoyne vagy Greuze képei közt bolyongtam. A művek változatosak, sokszínűek. Csoportosítva álltak, iskolák, irányzatok, művészeti központok szerint. Nagyon ötletes volt. Majd 200 évet ölelt fel a kiállítás, lenyűgözőek voltak a tanulmányrajzok.

Kijöttem, bár a szívem húzott vissza: még, még, de már nem tudtam igazán koncentrálni.

Nem tudom, mikor fogok újra felmenni az ismerős lépcsőkön.

Egyhamar biztosan nem.

[bagira]

*(A feltételezések szerint 1482-ben keletkezett képet vélhetően maga a család feje, a legendás Lorenzo il Magnifico rendelte meg a művésztől. Hagyatéki leltárak szerint valaha – a reneszánsz valóságos szimbólumává vált két Botticelli-művel – a Vénusz születése és a Primavera című képekkel együtt őrizték. A festmény híven tükrözi a reneszánsz filozófiáját: az olajággal koronázott nőalak Pallasz Athéné, a tudomány görög istennője, aki gyengéden üstökön ragadja a félig állat, félig ember kentaurt. Az allegória jelentése: a tudomány és művészet isteni ereje hogyan szelídíti meg az ember nyers, állatias ösztöneit. A tudósok vitatkoznak a jelentésen, van, aki ebben is politikát fedez fel, és a torzonborz kentaurban a Lorenzo de Medici által ügyes diplomáciával megszelídített Nápolyt látja. Az azonban biztos – szemben a Vitéz János esztergomi palotájában díszelgő, a kultúrpolitika által nagy dérrel-dúrral Botticelli-freskóként „azonosított” freskókkal – ez a kép valóban a firenzei mestertől származik)

(Pallasz Athéné megszelídíti a kentaurt (1482-1483), Firenze, Uffizi )