Elmélkedésre…
2008. március 1. 00:05
Alekszandr Szolzsenyicin gondolata
Túlságosan hosszú ideig irányítottak és vezettek mindent olyanok, akik nem értettek a dolgokhoz. Most végre mindent hozzáértő embereknek kell irányítaniuk.
(forrás:MNO, http://www.mno.hu/)
Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin ((Kiszlovodszk, 1918. december 11.) a mai orosz irodalom talán legnagyobb alakja. 1918-ban született kozák értelmiségi családban. Apja még születése előtt meghalt, a fiatalember pedig a Vörös hadsereg tisztjeként végigharcolta a Második Világháborút, bátorságáért kitüntetésben is részesült. De bátorsága, szabad szelleme volt az is, ami már korán bajba sodorta: egy levelében nyíltan bírálta Sztálint és annak hadvezéri képességeit. Ezért 1945-ben letartóztatták, és nyolc évig különféle szovjet börtönökben, munkatáborokban raboskodott. A hatvanas évek enyhülő légkörében, Sztálin halála után írta meg az "Iván Gyenyiszovics egy napja" című novelláját, ami bombaként robbant a Szovjetunióban és külföldön is.
Hruscsov lemondatásával azonban véget ért az enyhülés korszaka, és Szolzsenyicin nem publikálhatott többé. Az orosz írószövetség kizárta soraiból, és Szovjetunióban nem jelenhettek meg az ebben az időszakban íródott alkotásai: a Pokol Tornácán, és a Rákosztály. Külföldön viszont igen, és az egyre elismertebb Szolzsenyicin végül 1970-ben elnyerte műveiért a legrangosabb irodalmi elismerést: az irodalmi Nobel-díjat. Ám a díjat nem vehette át, mivel félt, amennyiben elhagyja hazáját, a hatóságok megakadályozzák majd visszatérését. A kommunista diktatúra viszont inkább a "kívül tágasabb" politikáját követte leghíresebb fiával szemben: annak 1973-ban megjelent műve, a Gulág-szigetcsoport miatt hazaárulónak bélyegezték és száműzték a Szovjetunióból, amit önszántából el nem hagyott soha.
Így kerülhetett sor arra, hogy végül 1974-ben átvehette irodalmi Nobel-díját, és először Zürich-ben, végül 1976-tól az Egyesült Államokban telepedett le. Száműzetése alatt sem maradt tétlen: elsősorban a nyugati demokrácia és a fogyasztói társadalom visszásságait, annak Janus-arcú politikáját ostorozta. Végül a Szovjetunió összeomlása és a diktatúra bukása után Szolzsenyicint Oroszország hazavárta: visszakapta állampolgárságát, megkövette az orosz Írószövetség, 1994-ben visszatért szülőföldjére, ahol 1997-ben az Orosz Tudományos Akadémia tagjává választották, munkásságáért elnyerte az orosz Lomonoszov Aranyérmet, és a francia Erkölcs- és Politikatudományi Akadémia nagydíját, több rangos tudományos és irodalmi társaság tagságát.
(forrás: Múltkor:Nem - még nincs bennük kiirtva az ember )
2008. március 1. 00:05
Alekszandr Szolzsenyicin gondolata
Túlságosan hosszú ideig irányítottak és vezettek mindent olyanok, akik nem értettek a dolgokhoz. Most végre mindent hozzáértő embereknek kell irányítaniuk.
(forrás:MNO, http://www.mno.hu/)
Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin ((Kiszlovodszk, 1918. december 11.) a mai orosz irodalom talán legnagyobb alakja. 1918-ban született kozák értelmiségi családban. Apja még születése előtt meghalt, a fiatalember pedig a Vörös hadsereg tisztjeként végigharcolta a Második Világháborút, bátorságáért kitüntetésben is részesült. De bátorsága, szabad szelleme volt az is, ami már korán bajba sodorta: egy levelében nyíltan bírálta Sztálint és annak hadvezéri képességeit. Ezért 1945-ben letartóztatták, és nyolc évig különféle szovjet börtönökben, munkatáborokban raboskodott. A hatvanas évek enyhülő légkörében, Sztálin halála után írta meg az "Iván Gyenyiszovics egy napja" című novelláját, ami bombaként robbant a Szovjetunióban és külföldön is.
Hruscsov lemondatásával azonban véget ért az enyhülés korszaka, és Szolzsenyicin nem publikálhatott többé. Az orosz írószövetség kizárta soraiból, és Szovjetunióban nem jelenhettek meg az ebben az időszakban íródott alkotásai: a Pokol Tornácán, és a Rákosztály. Külföldön viszont igen, és az egyre elismertebb Szolzsenyicin végül 1970-ben elnyerte műveiért a legrangosabb irodalmi elismerést: az irodalmi Nobel-díjat. Ám a díjat nem vehette át, mivel félt, amennyiben elhagyja hazáját, a hatóságok megakadályozzák majd visszatérését. A kommunista diktatúra viszont inkább a "kívül tágasabb" politikáját követte leghíresebb fiával szemben: annak 1973-ban megjelent műve, a Gulág-szigetcsoport miatt hazaárulónak bélyegezték és száműzték a Szovjetunióból, amit önszántából el nem hagyott soha.
Így kerülhetett sor arra, hogy végül 1974-ben átvehette irodalmi Nobel-díját, és először Zürich-ben, végül 1976-tól az Egyesült Államokban telepedett le. Száműzetése alatt sem maradt tétlen: elsősorban a nyugati demokrácia és a fogyasztói társadalom visszásságait, annak Janus-arcú politikáját ostorozta. Végül a Szovjetunió összeomlása és a diktatúra bukása után Szolzsenyicint Oroszország hazavárta: visszakapta állampolgárságát, megkövette az orosz Írószövetség, 1994-ben visszatért szülőföldjére, ahol 1997-ben az Orosz Tudományos Akadémia tagjává választották, munkásságáért elnyerte az orosz Lomonoszov Aranyérmet, és a francia Erkölcs- és Politikatudományi Akadémia nagydíját, több rangos tudományos és irodalmi társaság tagságát.
(forrás: Múltkor:Nem - még nincs bennük kiirtva az ember )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése