Szonett

Az emberélet útjának felén
még nem tudom, hogy hová is jutottam.
Köröttem csönd, és azt is csak nyomokban
látom, mit magzatkorom éjjelén,

hogy a létért nagy árat kell fizetni:
testet kell húzni, csontot és velőt,
mit úgy megszoksz, hogy nem marad erőd
az út végén egy sóhajjal levetni.

Állok a ködben, sehol semmi támasz,
csak egy-két illat, ami ismerős,
de hogy hazajutok, már nem hiszem.

Meg kéne állni, megfordulni, ám az
ösztön, a vágy az újra túl erős,
sodródom csak a sűrű semmiben.

Kiss Judit Ágnes: Szonett