Szent Iván napja

Júniusban világszerte ünnepelnek egyházi és világi ünnepeket, és különös módon mindegyiknek köze van a napfordulóhoz. Ezen a napon, azaz június 21-én az északi félteke leghosszabb nappalát és legrövidebb éjszakáját élhetjük meg évről évre. Ám Szent Iván éjszakája mégsem 21-ére esik, hanem 24-ére. Feltehetjük hát a kérdést, hogy miért? Itt a csillagászat adja meg a választ. A nyári napforduló ugyanis az évnek az a pontja, amikor a legmagasabb delelési ponton áll az égbolton a Nap.

A kétféle időszámítási mód, a tropikus (azaz a Fölhöz viszonyított Napállás) és a tényleges naptári évek közti különbség a ludas abban, hogy a napforduló a naptár meghatározása óta már előrelépte ezt a három napot (naptárcsúszás-naptárreform). Így az a napforduló, ami régen 24-ére esett, ma 21-ére esik.
Szent Iván napja a nyári napforduló ünnepe, a szertartásos tűzgyújtás egyik kimagasló pillanata. A keresztény hagyomány Keresztelő Szent Jánoshoz, az utolsó prófétához, Jézus előfutárához köti ezt a pillanatot. A nyelvünkben ma is élő Szent Iván név a bizánci egyház egykori befolyására emlékeztet bennünket.
A római egyház Szent Jánost tette a nap védőszentjévé, és a tűzgyújtást beépítette a középkori liturgiába. A legtöbb keresztény ünnephez hasonlóan azonban a nyári napforduló ünnepe jóval korábbra nyúlik vissza, mint Jézus megkeresztelése, hiszen már az ókori Egyiptomban és jó néhány közel-keleti népnél mágikus szokások sokasága kapcsolódott az év leghosszabb napjához.
A napfordulóhoz a magyar hagyomány is számtalan varázslatot köt. Eleink a Szent Iván napján gyújtott tüzet sokoldalú védekező eszköznek tartották: hittek abban, hogy ez a tűz megvéd a köd, a jégeső, a dögvész ellen, és biztosak voltak abban, hogy jótékonyan befolyásolja a várható termést. A Szent Iván-napi tűz legismertebb hatása azonban a tűz átugrásához kapcsolódik, hiszen ennek a csöppet sem veszélytelen szokásnak országszerte egészség-, valamint termékenységvarázsló erőt tulajdonítottak.
A tűznek persze csak akkor lehetett mágikus ereje, ha előírás szerint gyújtották meg. A Csallóközben egy lány háromszor körbejárta a farakást, és vízzel szentelte meg. Utána egy legény következett, aki háromszor körbefutotta, majd meggyújtotta a tűzifát.
A tűzgyújtáshoz kapcsolódó rítusok persze vidékenként változtak, egy azonban bizonyos, a régiek csodálatos népdalokat énekeltek a ropogó tűz mellett.

(forrás: múlt-kor,50+1;foto:net)