Aki...

Aki csak önmagához jó, az semmire se jó.


(Voltaire gondolata)

(forrás: MNO, Elmélkedésre)

NEM...

Nem, nem hiszek! Mért űzzem én a lelkem
Epedő vággyal bolygó fény után?...
Minden reményem megtört a keserven,
Hisz balga, őrült ábránd volt csupán.


(Ady Endre: Nem..., részlet)

Csendes kiáltás

Szeretném, ha volna egy ember, aki beszél velem.
Szeretném, ha szólna néhány kedves szót nekem.
Szeretném, ha újra érezném a mások örömét.
Szeretném, ha mindent kicsit könnyedén vehetnék.

Lehajtott fejjel álmodom csendben egymagam.
Szomorú szivvel azt várom, hogy megtaláljam egyszer.
Szeretném, ha volna egy ember, aki beszél velem.
Szeretném, ha hozna egy kis szerencsét nekem.

(zene:Syrius;szöveg: Baronits Zsolt)

Csak mendegél...

Egyszer itt látod,
máskor ott.
Nyugodt, derűs ember,
akinek nincs gondja,
félelme,
terve.
Egy a fontos: a könnyű szív,
- tanítja,
és két fehérke bárány
követi lépteit.
Vándorol a nap alatt.
Bokrok alján éjszakázik.
Szakálla kinőtt, haja borzas.
Szeme sugárzó kék,
mint a messzeség.
Nem beszél sokat és hangosan,
csak mendegél
és meg-megáll
s ha néha dalol:
olyan az,
mint a zenélő sóhaj.

Dsida Jenő,1930

A szép húsvét

Odukat és kriptákat pattant
S bús árkokig leér a szava:
Ilyen a Husvét szent tavasza
S ilyen marad.

Miért tudjon Ő az embervérről,
Mikor künn, a Tavaszban
Minden csoda csodát csinál
S minden drága fizetség megtérül?

Óh, Tavasz, óh, Husvét,
Emberek ősi biztatója,
Csak azt szórd szét köztünk:
Állandó a tavaszi óra
S ilyen marad.

Krisztus támad és eszmél,
Odukat és kriptákat pattant.
Van-e gyönyörűbb ennél?

(Ady Endre)

Nagyszombat

Napi evangélium

2008. március 22. – Nagyszombat, Húsvét vigíliája

Szombat elmúltával, a hét első napján pirkadatkor Mária Magdolna és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt. És íme, nagy földrengés támadt: Az Úr angyala leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. Olyan volt a tekintete, mint a villám, a ruhája pedig fehér, mint a hó. Az őrök reszketni kezdtek félelmükben, és szinte halálra váltak. Ekkor megszólalt az angyal, és ezt mondta az asszonyoknak: „Ne féljetek! Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek Ő nincs itt, mert feltámadt, amint megígérte. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt! És siessetek, mondjátok meg tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába. Ott viszontláthatjátok őt! Íme, én megmondtam nektek!” Erre elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre csak Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.”
Mt 28,1–10

(forrás: http://uj.katolikus.hu/)

(kép: Michelangelo Pietája: Mária a halott Jézussal)

Ki a fény harcosa?

- Az, aki megérti az élet csodáját, a végsőkig harcol azért, amiben hisz, és meghallja a harangokat a tenger mélyén.


(Coelho)

Március 21.

"Van egy megváltoztathatatlan tény, mindenki számára mindig ugyanaz: senki sem tudhatja előre, mi a sorsa, mi van számára megírva, csak maga az élet mutatja meg, kinek mi rendeltetett, különben hogyan lenne sors a sors...Így volt ez mindig, a világ teremtésétől fogva, már a Paradicsomból kiűzetett Ádám és Éva óta -mert ez is a sors-, és azóta a sors titka örökre, évszázadról évszázadra, napról napra, minden órában és minden percben talány marad mindenki, minden egyes ember számára.
Így történt ez most is. Igen. ez alkalommal is ugyanaz történt: ki találhatta volna ki azt az eseményt, amely meghaladta az emberi értelem határait, de talán még az isteni elképzelést is."

(Ajtmatov: Amikor leomlanak a hegyek, részlet)

Sándor-József-Benedek

Glücklich den Namenstag!

Weöres Sándor: Tavaszköszöntő

Sándor napján megszakad a tél,
József napján eltűnik a szél,
Zsákban Benedek
hoz majd meleget,
nincs több fázás, boldog, aki él.

Már közhírré szétdoboltatik:
minden kislány férjhez adatik,
szőkék legelébb,
aztán feketék,
végül barnák és a maradék.

Érdekesség, népszokások e hónapban:

MÁRCIUS - Böjtmás hava

Március 18. Sándor napja
E naphoz kapcsolódó mondás: "Sándor, József, Benedek, zsákban hozzák a meleget!"

Március 19. József napja
A gyermek Jézus gondviselőjének, Józsefnek az ünnepe. A három jeles nap közül (Sándor, József, Benedek) szokásokban és hiedelmekben a leggazdagabb József napja. E naphoz fűződik az időjárás - és természetjóslás, sőt a haláljóslás is. Ezen a napon érkeznek a fecskék. Ide kapcsolódik ez a kedves mondás: "Fecskét látok, szeplőt hányok!"

Március 21. Benedek napja
A bencés rendet alapító Szent Benedek ünnepe. Benedek napján zsírt és fokhagymát szenteltek, amelynek gyógyító erőt tulajdonítottak.

Őrület

Ne füstölögjünk ingyen

"A magyarok a történelem folyamán nem igazán szerettek adót fizetni. A nemesek egészen a 19. század közepéig ragaszkodtak az adómentességhez, mondván,ők védik meg az országot. Hogy kitől nem tudták megvédeni hazánkat, arról sokat tanultunk az iskolában. A parasztokra várt az a feladat, hogy Magyarországon legyen kitől adót behajtani. Anjou királyaink bevezették a kapuadót, minden kapu után kellett fizetni adott pénzmennyiséget. De hát, ki lehet ezt is játszani. Több portának volt csak egy kapuja. Aztán hosszú évek után jött az igazságos Mátyás király, akit nagyon szeretünk, mármint halála után. Ő ugyanis érzékelte ezt az anomáliát, így ő átalakította ezt az adónemet. Mert egy kapuja lehetett több háznak is, na de egy kéménye csak egy háznak lehetett. Így keletkezett a füstadó."(írta: Mimicsi)

És most eljön ami régen volt: 2009. január 01-vel kéményenként adózhatunk. Micsoda lehetőség újfent!Ha nem is a hagyományos értelemben, de gyakorlatilag „füstadó” bevezetését tervezi az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium. Az indoklás szerint a cél az lenne, hogy csökkentsék a szén-monoxid-mérgezéses balesetek számát.
Szén-monoxid-mérés jelenleg is történik, hiszen a gázkészülékgyártók szerződéses partnerei a szerkezetek karbantartásakor – ahol indokolt – végeznek ilyen vizsgálatot. Akkor lesz aki kétszer is ugyan azért fizet?
Kellett nekünk háromszor is bólintani, lesz itt még középkori fegyelem!
No ez csak pici érdekesség, de a sok pici ne hogy újra lavinát indítson..

[bagira]

Medici, ha már volt

Március 15-én a múzeumok ingyenes belépővel látogathatók. Gondoltam egy kiállítás megtekintése méltó lesz az ünnepi hangulathoz, s a város "zaja" is messze marad tőlem.
Igazi tavaszi idő volt, melengette az emberek arcát a nap, sokan már a kabátot karjukon vitték. A lépcsőnél támadt először egy kis gyanúm, ugyanis sorban kellett állnunk a kerítés előtt. A békésen cigarettázó "ajtónálló" kedélyesen közölte, odabent torlódás van, de mindjárt eloszlik a tömeg, s békében mehetünk utunkra.

Valóban, egy kis idő múlva mehettem fel az ismerős lépcsőkön.

Elsőként a Medici-kiállítást választottam.
Ajjaj, a zsilipellős oldalszárny felé tereltek. Újabb gyanú árnyéka.
És akkor beértem. A tömegbe. Klausztrofóbia még annál is előjött, aki nem észlelte, hogy e tünetben szenved.

Nem csak emberből volt az elő-előteremben rengeteg, olvasnivalóból is ontottak rám monumentális erővel. Óriási kétnyelvű táblákon az olasz - magyar kurátori munkamegosztásról, és a Mediciek családi kronológiájával lehetett megismerkedni. Voltak hatalmas térképek, mintha egy földrajzszertárba kerültem volna.
Persze a fejek kitakarták a tán éppen fontos betűket, így azt gondoltam, mehetek e nélkül is tovább bátran a képek felé, hisz várt rám: Botticelli, Pontormo, Leonardo, Fra Angelico és a többiek.
Akik olvasni maradtak, azok nagyon buzgó és okos képet vágtak, ám mégis elhagytam a társaságukat. Azaz, hagytam volna. Akadályok sora gátolt ebben, ember ember hátán. Ezt még türelemmel fogadtam volna, viszont a képek elrendezése, a csípőmagasságban kitett fekete táblás tájékoztató utánzatszerű szövegek, a félhomály, s a gyanúm beteljesedett. Ezt a kiállítást csúfosan elrontották a szervezők, a dekoratőrök, az akárkik: íme így tehetjük pokollá, egy naiv látogató egy-két óráját a drága és becses alkotások között.

Tájékoztatók mindenütt a falakon, ahol a képek hagytak üres felületet, oda a rendezők rögtön biggyesztettek egyet.

Az első teremben győzött a félhomály, itt voltak a pergamen könyvek, biztos csak így a sötétség uralma alatt adják ki antik színezetüket. A Mediciek gyapjú és selyemszövet forgalmaztak, s igen eredményesen, hamar előkelő bankárcsaláddá váltak a korabeli Firenzében. A család tagjait a Bronzino portrésorozat által ismerhettem meg.

A következő teremszerűségben hatalmas torlódás, szinte elérhetetlen bármelyik mű érdemleges szemlélése, tanulmányozása. A hatalmas táblák továbbra is ontják a tudnivalókat, de a képek, a kiállított tárgyak - amúgy majd mindegyik kicsiny - takarásban elvesznek. Állunk, egymás hegyén, hátán, mintha egy jól megtömött autóbuszon lennék.
Ami nem kicsiny, és igazán szemrevaló, na ezeket egész jól szemügyre is vehettem ácsorgás során, az a Santa Maria del Fiore kupola famakettje. Igazi kuriózum e darab, XV. sz. körüli. Egy másik pedig a Palazzo Strozzi makettje.

A tülekedésből nehezen vágtam ki magam, egy bakugrással egy méter is nyertem, és bejutottam egy levegősebb terembe. Keskeny volt igaz, ezért a szobrok a fal mellett voltak, de így is tudtam gyönyörködni Luca della Robbia, Donatello szépséges darabjaiban. A szerzetes Filippo Lippi fia, Filippino Lippi munkái is láthatóak. Hatalmas géniuszok, csak hát a szűk tér, a sok ember…

Jött az a terem, ahol a "Medici-kör" művészei, nagyjai "szerepelhettek" műveikkel. De elég zsúfolt volt, és nem a tárlatot látogatóktól. Semmi koncepció nem volt, ha csak az nem, hogy ez a csúcs kavalkád együttesen nyűgözze le a nézőket. Botticelli Pallas Athéné és a kentaur című képe* mellett állt két tondó, Piero di Cosimo, Lorenzo di Credi alkotása. És itt volt Leonardó gyönyörűsége: A kócos nő, egy bájos női arc, amely percekig fogva tart, és mellette Raffaello női arcképe.

Jó lett volna megpihenni a képek között, s így szemlélni azokat. De nem volt erre lehetőség, s hamar kimerültem, a bezártság újra rám tört, képtelen voltam bármire is odafigyelni, sőt kitekert nyakkal vagy hunyorogva ezernyi betűt falni. Pedig jöttek a pápák, királynők, hercegek, akik mind Mediciek voltak. Medici Katalin, Medici Mária (államvallássá nyilvánítja a katolicizmust Franciaországban), I. Ferdinánd, I. Ferdinando. Ő utóbbi nagyban segített a családi gyűjtemény létrehozásában olvashattuk. Szintén Medici alapította az Uffizit, és a tervezője Giorgio Vasari Vulcanus műhelye c. képe "zárja" utolsó teremben a kiállítást.

Elrohantam az uralkodók óriásportréi alatt, észre sem véve Benvenuto Cellini reneszánszkori mester miniatűr ötvös remekeit (Cosimo Medici herceg firenzei udvarában élt, itt alkotta a Perseus a Medusa fejével bronzalakot), amelyek elbújtak a szemem elől, a korabeli városképek mellett, s csak egy cél volt előttem, ki a napfényre.. Ám ehhez is sorba kellett állnom, de nemsokára felsziszeget a zsilip kapuja, beszippantott, majd kiengedett.

Kitámolyogtam a lépcsőkhöz, s leültem. Sokáig üldögéltem itt, hagytam melengessen a nap. Odabent szívesebben hallgattam volna reneszánsz muzsikát, de meg kellett elégednem biztonsági riasztók sípoló illúzióromboló sivító hangjával, ami minden képnél megszólalt, ha valaki - s ez másodpercenként előfordult - a piros vonallal jelzett biztonsági területbe hajolt, esett.

A téren már szóltak a hangfalak, valamelyik rendezvény színtere lesz majdan. Békés sétálók, és még mindig sokan igyekeztek fel kiállításnézőbe.

Kis pihenő után erőt vettem, s újra bementem a Múzeum hűvös falai közé.

Másodikként a Francia mesterrajzokat nézdegéltem végig a Louvre gyűjteményéből.
De az volt az érzésem, sokkal jobb lenne mindezt egy kényelmes fotelben ülve, könyvben lapozgatva olvasgatni, nézegetni a képeket. Poussin, Watteau, Boucher, David, Vouet, Lemoyne vagy Greuze képei közt bolyongtam. A művek változatosak, sokszínűek. Csoportosítva álltak, iskolák, irányzatok, művészeti központok szerint. Nagyon ötletes volt. Majd 200 évet ölelt fel a kiállítás, lenyűgözőek voltak a tanulmányrajzok.

Kijöttem, bár a szívem húzott vissza: még, még, de már nem tudtam igazán koncentrálni.

Nem tudom, mikor fogok újra felmenni az ismerős lépcsőkön.

Egyhamar biztosan nem.

[bagira]

*(A feltételezések szerint 1482-ben keletkezett képet vélhetően maga a család feje, a legendás Lorenzo il Magnifico rendelte meg a művésztől. Hagyatéki leltárak szerint valaha – a reneszánsz valóságos szimbólumává vált két Botticelli-művel – a Vénusz születése és a Primavera című képekkel együtt őrizték. A festmény híven tükrözi a reneszánsz filozófiáját: az olajággal koronázott nőalak Pallasz Athéné, a tudomány görög istennője, aki gyengéden üstökön ragadja a félig állat, félig ember kentaurt. Az allegória jelentése: a tudomány és művészet isteni ereje hogyan szelídíti meg az ember nyers, állatias ösztöneit. A tudósok vitatkoznak a jelentésen, van, aki ebben is politikát fedez fel, és a torzonborz kentaurban a Lorenzo de Medici által ügyes diplomáciával megszelídített Nápolyt látja. Az azonban biztos – szemben a Vitéz János esztergomi palotájában díszelgő, a kultúrpolitika által nagy dérrel-dúrral Botticelli-freskóként „azonosított” freskókkal – ez a kép valóban a firenzei mestertől származik)

(Pallasz Athéné megszelídíti a kentaurt (1482-1483), Firenze, Uffizi )

Maestro

Március idusára

Március idusára


Vannak napok, melyek nem szállnak el,
De az idők végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan
S fényt szórnak minden születő tavasznak.
Valamikor szép tüzes napok voltak,
Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
Ilyen nap volt az, melynek fordulója
Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.

Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
És lángoló Petőfi szava zengett,
Kokárda lengett és zászló lobogott;
A költő kérdett és felelt a nemzet.
Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
Szépség, igazság lassan megy előre,
Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.

De azért lelkünk búsan visszanéz,
És emlékezve mámoros lesz tőled,
Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
Mely új tavaszok napját égre hoztad,
Mely új remények ibolyáját fontad.
Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!

(Juhász Gyula)

Március 15

Tegnap este olvastam a jegyzetet, és nem sokkal előtte néztem a híreket a TV-ben. Mindenesetre tátva maradt a szám. Szép szabad március 15-ét ünnepel az ország.
A MNO hasábjain, nálamnál sokkal frappánsabban megfogalmazta a cikk író, e kifordított világ esetét.

Élményként, így megpályázom a Mediciek fénykorát, csak nem térítenek el a kordonok, vagy a hőzöngő csoportosulás.
Ime részlet a cikkből:


" A rácsokon túl március 15-én hajnalban, ahogyan ez lenni szokott, ismét felkel majd a nap. Aztán napközben fekete ruhás emberek mint szorgalmas hangyák téblábolnak majd a Kossuth téren, szájuk talán mozog, talán valami koszorút is cipelnek mögöttük egyenruhás hangyácskák – messziről ennyi látszik majd belőlük a rácsokon kívülről, ameddig az egyszerű magyar polgár eljuthat. Középen ott áll majd egy hangya – here vagy dolgozó, ki tudja –, kezeit tördeli, s úgy fonja testét ide-oda, mint vizelési ingerrel küszködő óvodás. Gyurcsány Ferike fél.


Hasztalan kutatok emlékezetemben: szerte e világon nem találok példát arra, hogy bármelyik állami vezető nemzete ünnepén rácsok közé zárja magát. A legvédettebb állam- és kormányfők, de még a pápa is olykor megjelenik a nép körében, beszél, integet, barátkozik, s mutatja, hogy egy ő a szívének kedves népével. Bush például, akire minden bizonnyal nagyobb és veszélyesebb terroristák vadászhatnak, mint némi hazai tojásdobálók, még azt is elviselte, hogy lelopják a kezéről az órát az albánok. Fogdosták, szorongatták és tapogatták, s az amerikai elnökön látszott, hogy örül: végre szeretik valahol. Mit bánta ő az órát!

Minálunk minden másképpen van. Hol vannak már azok a vidám idők, amikor Gyurcsány közös futásra hívta edzettebb híveit?! Ma már csak olyan helyekre megy a pártelnök, ahol válogatott közönség előtt, rácsokkal és rohamrendőröktől védve szidhatja az ő ellenzékét s persze mindenkit, aki mást gondol, mint ő. Természetesen mindez nem az ő hibája, dehogyis. Az „indulatmagyaroké” meg a Fideszé, persze, de leginkább Orbáné. Ők fenyegetik a demokráciát, meg hazudnak, csalnak és populisták, de ezen kívül még antiszemiták és árulók is.

Gyurcsány Ferike fél, s úgy csinál, mint a riadt kisgyermek, aki előzőleg fityiszt mutatott az iskolaudvaron a nagyobbaknak, de aztán a felügyelő tanár biztos háta mögé bújik, s onnan csúfolódik tovább

A szabadság ünnepe a kordonok és rohamrendőrök mögött? Az ünnepekkel már a Kádár-rendszer sem nagyon tudott mit kezdeni. 1848. március 15-ét legszívesebben elfelejtették volna, de azt ugye nem lehetett. Próbálták összemosni más „jeles” napokkal, feloldani a „forradalmi ifjúsági napok” vörösen izzó tűzében, de azért a biztonság kedvéért még összefogdosták azokat, akik esetleg tényleg ünnepelni szerettek volna. Akiket nem sikerült, azokat olykor jól megverték a rend éber őrei. Gyurcsány valahogy már akkor sem azok között volt soha, akiket vertek, hanem azok között, akik verettek. Akkor még persze nem félelemből, hanem számításból, egy technikatanárnak jól jött egy kis ifjúkommunista hátszél...

Ma újra lehetetlen ünnepelni. Ma ugyanazok szinte, mint a kádári botozók, de legalábbis ugyanabból az alomból valók lehallgattatják, igazoltattatják, ellenőriztetik és elővezettetik, akinek nem tetszik a rácsos ünnep. Megszabják a zászlónk rúdjának hosszát és átmérőjét is, meg azt, miben vigyük a vizünket, mi lehet nálunk és mi nem, s videóra vesznek és számon tartanak. Csakhogy most nem az egész hatalom, Kádárostul, központi bizottságostul retteg az ünneptől s a szótól: szabadság, hanem egyetlen ember. Egy férfiatlan, nagyra nőtt pápai kisgyerek, Gyurcsány Ferike. A rácsok az ő kedvéért nőnek.

De a rácsokon túl így is felkel a nap. S lesz még egyszer ünnep a világon."

(Gyurcsány Ferike fél, Néző László jegyzete
2008. március 14. 17:40, MNO Magyar Nemzet Online)

Valami véget ért

Forró betonon hasalok,
távoli hang csak a gyász,
lassan lüktet egy ér,
fellobog halkan a láz.
Sima tenyér a hátamhoz ér.
Ó csak játszik a szél.
Tudom, már messze vagy rég..
Bennem minden halk szavad él.

Halott virágok illatát nyögik a fák
és megrázkódik a táj,
valami véget ért, valami fáj.

Ahogy fölém nő az éj...
álmodni nem hagy a vád.
Ha becsukom fáradt szemem
tekinteted az arcomba vág.
Szemed tüzénél megvakulok,
de lassan újra feljön a nap..
Nélküled semmi vagyok.

Halott virágok illatát nyögik a fák
és megrázkódik a táj,
valami véget ért, valami fáj.

Halott virágok illatát nyögik a fák
és megrázkódik a táj,
valami véget ért, valami véget ért,
valami véget ért… valami fáj.

Christopher Franke

(CSAK AZ OLVASSA...)

(József Attila: (CSAK AZ OLVASSA...), részlet)

Rád (is) gondoltam

Gondolat? Ébresztő?

(grétitől)

A békétlenkedő

Tavasz

Ejnye, már az esztendőnek
Silány napjai eljőnek,
Itt a kedvetlen tavasz.
Locsos, pocsos minden napja,
Komor a bőjtmás hónapja.
Április csalárd, ravasz.
Sovány szelek süvőltése,
Száraz porral kerengése
Torkot, mellet terhelő,
Huruttal kerűl elő.

...

(Csokonai Vitéz Mihály: A békétlenkedő, részlet)

Lenni és látszani

"Valamit érni és megmutatni tudni, annyi, mint kétszer annyit érni."

(Gracián)

Csak a pillanatot veszítheted el

Marcus Aurelius: Csak a pillanatot veszítheted el...


Még ha háromezer, vagy harmincezer évig élnél is, mégis gondold meg, hogy senki sem veszíthet el más életet, csak amit él, és nem élhet mást, csak amit elveszít. Egyre megy hát a leghosszabb és a legrövidebb élet. Mert a jelen mindenki számára egyre megy, tehát az is egyre megy, amit elveszítünk; így az elmúlt élet, csak röpke pillanatnak bizonyul. Hiszen sem a múltat, sem a jövőt el nem veszíthetjük. Hogyan is vehetné el valaki tőlünk azt, ami nem a miénk?
Tehát két körülményt vegyünk mindig figyelembe: először, hogy minden öröktől fogva azonos formában ismétlődik, s nem számít, hogy valaki száz, vagy kétszáz évig, vagy beláthatatlan ideig szemléli-e ugyanazokat a jelenségeket; másodszor, hogy a leghosszabb és a legrövidebb életre rendelt is ugyanannyit veszít! Mert csak a jelen pillanattól fosztható meg, csak ez az övé, s amije az embernek nincs, azt el sem veszítheti...

(Forrás: Marcus Aurelius: Elmélkedések, Gondolkodó)





Marcus Aurelius emlékműve, Diósjenő


A Római Birodalom tartományát, Pannóniát megtámadó barbár törzsek felett aratott győzelmet i. e 176-ban Marcus Aurelius római császár a Diósjenői-tó közelében. A jelentős történelmi eseményt hirdeti az emlékmű.

(Fenti kép:Marcus Aurelius szobra a Capitoliumon)

Mégis nehéz

Anya, anya
ebben a sivatagban,
miért hagytál itt ebben a sivatagban?

Miért hagytál itt, hol minden oly kietlen,
és mindent, mégis oly kiváncsian
szemlélgetek?

Tudod, hogy hány kísértés,
a semmi és üresség késdobáló
hány és hány pokla leskel itt reám?

Persze a ruhák fodrát leeresztik,
a kelme megfakúl, s a fű
beteríti az utakat.

Persze, persze, a feledés, az elmúlás -
de hol is hagytam abba? -
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz.

-Pilinszkí János -

Kétségbeesés

Várom, hogy asztalunkat megterítsék,
s leszedjék.
Várom, hogy érkezzék s elmenjen innen
a vendég.
Egy tárgyat figyelek, egy furcsa, nem-várt
ajtónyitást, egy gombot, vagy egy szempárt.
Ezer darabra törtelek, te tág,
elbírhatatlanul-zavart világ.
Jobb is nekem nem nézni az egészbe,
belefogózni egy-egy csonka részbe
és állni ottan,
jéggé fagyottan.
Mert idegen és őrült az egész,
de nyájas és rokon velem a rész


- Kosztolányi Dezső -

Senki sem születik készen

Szerényen tündökölni


Senki sem születik készen: légy azzá, amivé legjobb hajlamaid szerint válhatsz. Ki elindult, s még nem érkezett meg, bíztatóbb a helyzete a soha el nem indulónál.
Soha nem késő elindulni, soha nem késő szeretni.
Mikor arra vágysz, hogy észrevegyenek, megértsenek és szeressenek, tudd, hogy a többiek is erre vágynak.
Miért szeretnek minket a többiek? Amiért egyáltalán szeretni érdemes: magáért szeretetért.
Tanúlj meg szerényen tündökölni, mert ez az emberi.

(Tatiosz)

(kép: The Effect of Gamma Rays on Man-In-The-Moon Marigolds( 1970 ) - Paul Zindel)

A holnapban élünk

Hamvas Béla: A holnapban élünk


Senki közülünk nem él a mának és a mában és a pillanatban. Mindnyájan ma a holnapot éljük - holnap: a holnaputánt. Sorsunkat a jövőbe vetjük: azt hisszük holnap érünk el oda, ahol aztán már igazán el lehet kezdeni élni. Mert azt senki sem gondolja komolyan, hogy amit ma csinál, az teljes értékű élet.

(forrás: Gondolkodó)

Delirium - A Cirque du Soleil Live Music Concert

2008.március 01. 20:00 óra



Amiben ma részem volt, azt el sem lehet mondani, szavakkal kifejezhetetlen. Látni kell, hallani kell, ez olyan ajándéka volt életemnek, amiről azt gondoltam sokáig, elérhetetlen.




De mai estén egy álomban ébredtem, ami valóság lett. Csillagok közt szálltam, elborított egy hatalmas hullám, vad tomboló dobok közt ugráltam.




http://www.youtube.com/watch?v=V-NMBVI15oE&feature=related

"A DELIRIUM az egyensúly keresése egy világban, amely egyre kevésbé van szinkronban a valósággal. Technikai nagyságrendjével, az emberi látásmóddal és kreatív erőivel átlépi a megszokott aréna előadás határait. A DELIRIUM mozgássá változtatja a zenét.

A Michel Lemieux és Victor Pilon alkotópáros ötletei és rendezése nyomán létrejött DELIRIUM sokarcú esemény, példa nélküli összhang, a modern zenei egyveleg és a lélegzetelállító akrobatika, a multimédia és a lenyűgözően gigantikus látványelemek egyesítése. Feldobva az energikus Cirque du Soleil ritmussal, a DELIRIUM show a látvány és a hangzás kavalkádjába repíti a közönséget.

DELIRIUM…
A Cirque du Soleil legemlékezetesebb zenei pillanatai által ihletve, Francis Collard producer/rendező René Dupéré, Benoit Jutras és Violaine Corradi zeneszerzők műveiből merít, és új életet lehel ezekbe a kiváló klasszikus darabokba. A hangszereket Robbie Dillon dalszövege kíséri, amely új, költői dimenziót ad a zenének. Az eredmény egy sajátos egyveleg ütőhangszer-vezérelt popzenéből, dallamos balladákból és világzene által inspirált ritmusokból. Merüljön el a DELÍRIUM varázslatos, misztikus világában.

A DELIRIUM élő multimédiás élmény, 36 művészből álló nemzetközi stáb közreműködésével: 6 zenész, 12 táncos, 6 énekes, 9 akrobata és 3 színész veszi birtokba a színpadot egy időben. Most először a Cirque du Soleil előadásának a dallamok, a zenészek és az énekesek a hajtóereje."
forrás:www.kulturinfo.hu

[bagira]

Márciusi vihar

"Mindig bolond hónap volt, mióta e világ,
Az, melyet márciusnak keresztelt a diák:
Fagy, hó, eső, derült ég, vihar... mind egy napon!
Csak úgy bámul belé a bölcs kalendárium. "

(Arany János: Furkó Tamás, részlet)

.....

"Még egy perc... az égen elterül egy árnyék,
És én mintha vékony ködfelhőbe' járnék.
A tüzes nap fénye, melege kihalva!
Őt magát borítja felleg szürke hamva.
Minden arra mutat, hogy kitörni készül
A vihar, - szél támad, előköszöntésül;
Felleg felleget nyom, villámtűzben állok...
Csattan az ég... főm zúg... eltünnek az álmok"

(Arany János: Álom-való, részlet)
(kép: Balázs)

"...
Aztán jön, amely "gólyafőt mos"
A híres márciusi hó,
Ha "Gergely megrázza szakállát" -
No meg böjt, exekúció.
E hó egy napját űltem én is
Már két közép embernyomig:
"Simplicius" napján születtem:
"Simplex" maradtam holtomig.
..."

(Arany János: ALMANACH 1878-RA, részlet)

A nap gondolata

Elmélkedésre…
2008. március 1. 00:05

Alekszandr Szolzsenyicin gondolata

Túlságosan hosszú ideig irányítottak és vezettek mindent olyanok, akik nem értettek a dolgokhoz. Most végre mindent hozzáértő embereknek kell irányítaniuk.

(forrás:MNO, http://www.mno.hu/)



Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin ((Kiszlovodszk, 1918. december 11.) a mai orosz irodalom talán legnagyobb alakja. 1918-ban született kozák értelmiségi családban. Apja még születése előtt meghalt, a fiatalember pedig a Vörös hadsereg tisztjeként végigharcolta a Második Világháborút, bátorságáért kitüntetésben is részesült. De bátorsága, szabad szelleme volt az is, ami már korán bajba sodorta: egy levelében nyíltan bírálta Sztálint és annak hadvezéri képességeit. Ezért 1945-ben letartóztatták, és nyolc évig különféle szovjet börtönökben, munkatáborokban raboskodott. A hatvanas évek enyhülő légkörében, Sztálin halála után írta meg az "Iván Gyenyiszovics egy napja" című novelláját, ami bombaként robbant a Szovjetunióban és külföldön is.

Hruscsov lemondatásával azonban véget ért az enyhülés korszaka, és Szolzsenyicin nem publikálhatott többé. Az orosz írószövetség kizárta soraiból, és Szovjetunióban nem jelenhettek meg az ebben az időszakban íródott alkotásai: a Pokol Tornácán, és a Rákosztály. Külföldön viszont igen, és az egyre elismertebb Szolzsenyicin végül 1970-ben elnyerte műveiért a legrangosabb irodalmi elismerést: az irodalmi Nobel-díjat. Ám a díjat nem vehette át, mivel félt, amennyiben elhagyja hazáját, a hatóságok megakadályozzák majd visszatérését. A kommunista diktatúra viszont inkább a "kívül tágasabb" politikáját követte leghíresebb fiával szemben: annak 1973-ban megjelent műve, a Gulág-szigetcsoport miatt hazaárulónak bélyegezték és száműzték a Szovjetunióból, amit önszántából el nem hagyott soha.
Így kerülhetett sor arra, hogy végül 1974-ben átvehette irodalmi Nobel-díját, és először Zürich-ben, végül 1976-tól az Egyesült Államokban telepedett le. Száműzetése alatt sem maradt tétlen: elsősorban a nyugati demokrácia és a fogyasztói társadalom visszásságait, annak Janus-arcú politikáját ostorozta. Végül a Szovjetunió összeomlása és a diktatúra bukása után Szolzsenyicint Oroszország hazavárta: visszakapta állampolgárságát, megkövette az orosz Írószövetség, 1994-ben visszatért szülőföldjére, ahol 1997-ben az Orosz Tudományos Akadémia tagjává választották, munkásságáért elnyerte az orosz Lomonoszov Aranyérmet, és a francia Erkölcs- és Politikatudományi Akadémia nagydíját, több rangos tudományos és irodalmi társaság tagságát.
(forrás: Múltkor:Nem - még nincs bennük kiirtva az ember )