Megint itt vagyok; ismerős falak néznek le rám. Üvegszemeikben mereven csillan meg az eltévedt napsugár. A hosszan futó, régi repedésben egy smaragdzöld gyík fut végig. Ismerem ezt a házat, a repedést, a sötét ablakokat. Talán a gyíkot is. De ha mégsem, a szemében a fény csillanását igen. Mert az ide tartozik, ehhez a helyhez. Talán már én is része vagyok, évezredek óta, tudatos része a tudattalan egésznek. Talán.
Nem kell hozzáérnem a lépcső mellett futó aranybarna fakorláthoz, hogy tudjam, hol billen ki a helyéből. A kilincseket az én kezem koptatta olyan fényesre. A lépcsőház hangjai ott zümmögnek a fülemben éjjel, amikor kinyitom a szemem, akárhol vagyok is. Az eresz ritmust kopog, ha esik az eső, ti-ti-tá-ti, ti-ti-tá-ti. Ti-ti... Ha télen hó fedi el a tetőt, eltűnnek a megfakult cserepek, és fehér prémszegélyt kapnak a repedések a falakon. És az emberek; ők is ide tartoznak, ehhez a helyhez, elszakíthatatlanul, mint a fényhez a színek.
Már annyiszor léptem át ezen a régi, szúette küszöbön. Annyiszor néztem ennek a helynek a szemeibe, az üveg és emberi szemekbe. Annyi mosolyt és fájdalmat láttam és éreztem már. Annyiszor léptem túl saját korlátaimat, szorongató félelmeimet, hogy újra és újra, ki tudja hányadszor újra szembetaláljam magam velük.
Miért félek hát? Torkom mélyén, fojtogató gombócba gyűrve ott a válasz: hátha ma... ma nem sikerül. Hátha ma történik valami olyan... amit nem tudok még elképzelni sem.
Érzem, hogy valami rettenetesen nehéz terhet cipelek belül, mint minden alkalommal, amikor megérkeztem ide. Tudom, hogy a gombóc fojtogatóbb lesz minden lépéssel, mint eddig is mindig. De a kezem már a kilincsen van. És a következő pillanatban hallani fogom az ajtó csapódását a hátam mögött, és lépteim szűnni nem akaró kopogását, felfelé a lépcsőkön.
(Gálla Nóra: Kavicsok, Kőrhinta)
forrás:http://mek.oszk.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése