Az akt

Nincsenek véletlenek! ez a mai napon is beigazolódott.

Tegnap hazaértünk Zsóry fürdő varázslatos gőzéből (tényleg az, mert a fürdővíz egyedülállóan gazdag bizonyos ásványi anyagokban), és a nyaraló kulcsának visszaszolgáltatása után, úgy nézett ki, csak a mosás, takarítás, ami rám vár.

De kedves Uncsim hangja telefonom rezgő üzemmódra váltotta, és energikusan invitált az Erzsébet téren rendezett Nagy Budapesti Kultúrzsibi megtekintésére.

Felmértem gyorsan, vajon melyik program az, mely izgalmasabbnak ígérkezik, és persze hogy hangosan bólintottam, reppenek a találkánk színhelyére.

A Metró aluljáróban máris egy húron pendültünk, optikáink élesre váltottak, ahogy megláttuk egymást.

Miután ő is és én is szinte mindig a családot fotózzuk, rólunk nem készül kép, ilyenkor teszünk róla, hogy egymást többszörösen kapjuk lencse végre.

Jókedvvel tettük meg e találkozásbéli örökítéseinket, mikor beértünk a bolhapiac forgatagába.

 

És mondom újra, nincsenek véletlenek!

Szinte egyszerre láttuk meg az alkotást, melyet nagybátyám készített. Úgy 30 éve. Csak a rokonságnak, közeli ismerősöknek adott ezekből a művekből ajándékként,  egyet-egyet. De a földön, kicsit ferdén, porosan, alig pókhálósan, a kép az  övé volt, a monogramja is látszott.

-          Apa képe - súgta Uncsim meglepődve.

-          Tibi bácsi képe- szóltam.

Ott álltunk az első asztalnál,a piac elején ahol még sok - sok retro érdekesség, használati készség sorakozott, a földön pedig leállítva az akt, mely nagybátyám régi munkája.

A meglepetést váltotta a kíváncsiság bennünk, Uncsim az árushoz lépett.

- Megkérdezhetem, hogy jutott ehhez a képhez? Azért kérdezem, mert ezt a képet, apám készítette, itt a monogramja, és csak ismerősökhöz került az alkotásaiból, hihetetlen hogy itt látom.

- Nem emlékszem, sajnos.. de volt még egy ilyen kép, de azt eladtam - felelte az árus elgondolkodva. Kicsit kövérkés testalkatú, napszemüvegbe és fehér sapkába bújt ember nem tudta eldönteni, most mi legyen, pénzkeresésbe váltson, vagy megenyhül, és őszintén válaszol a kérdéseinkre.

Uncsimmal arrébb léptük, miután az árat megtudtuk, hétezer forint.

Éreztem, a kép nem maradhat itt, és nem vánszoroghat tovább hányatott és rögös útján,  a mi családunk féltett kincse kell, hogy maradjon.

Az árusunk jó léleknek bizonyult, odajött hozzánk.

-                    Maguknak olcsóbban oda adom, hiszen családi emlék, ötezer forintért elvihetik.

Akkor már tudtam, a képet elhozom, Uncsim csak azért nem vásárolta meg, mert e kép párja még anyukája szobájának falán lógott.

A képet lefoglaltuk, és mondtuk az eladónak végig nézzük a Csiribiket, és visszajövünk érte. Bólintott rá.

Gyerekkoromban sokszor csodáltam autodidakta módon ezernyi csodás mesterséget kitanuló nagybátyám képeit, alkotásait, hihetetlenül sok mindent tudott, és készített mesteri, és művészi fokon. Univerzális tehetség volt. Már akkor mozgóképeket készített, mikor az még alig-alig volt a nyilvánosság részére elérhető, saját maga vágta, hívta elő, készítette a családi filmeket.

Bronzból, rézből, vagy nem is tudom milyen anyagokból alkotta képeit, és a kisvasút modellezésben is úttörő volt, és egyik legismertebb és elismertebb személy lett a vasúti modellezők körében.

A retró piac ezernyi ismerős tárggyal mosolyogtatott meg minket, még egy úttörő öv is itt értékké vált a nézelődök szemében. Volt régi vasaló, mozsár, konyhai eszközök gazdag kínálatban, könyvek, az oly szeretett kékes színű Ablak-Zsiráf könyv, és mesék a régi időkből.

A piac szélén megtaláltuk a Meseautónk, és megörökítettük itt is magunkat. Sétánk végén árusunktól megvettük a képet, és elindultunk gyalog a Bazilika felé.

Sűrűn kattant a fényképező gépünk zárja, játszottunk az árnyékokkal, tükröződésekkel, egymással, rácsodálkoztunk minden apróságra.

A szökőkútnál hűsöltünk, elballagtunk Nagy Imre szobra mellett (persze Uncsim felzavartam a csúszós hídra pár kép erejéig) majd a Batthányi térnél ereszkedtünk le a föld alá.

Véletlenek nincsenek, kincset leltünk, és jó volt újra kicsit visszarepülni az időben, mikor még fiatalok voltunk, mikor még Nagybátyám is élt, és türelmesen apránként az utolsó mozaikot is beillesztette az akt képbe.

 Kincs volt a kezünkben, kincs a lelkünkben a nap végére.