Erkélyvarázs

A nyár végén egy kis visszatekintés.

 Ilyen szépen virágzott a gonddal nevelt "kertecskénk".

 

 

 

 

Miért kiabálunk, amikor dühösek vagyunk?

Egy szent tanító a Gangesz partján készült a rituális fürdőjére, amikor a közelben egy család tagjait hallotta dühösen kiabálni egymással. Mosolyogva a tanítványaihoz fordult és megkérdezte:

– Miért kiabálnak az emberek, amikor dühösek?

A tanítványok elgondolkodtak, s az egyikük így szólt:

– Amikor elvesztjük az önuralmunkat, kiabálunk.

– De miért kell kiabálni, amikor az, akihez beszélsz ott áll melletted? Halkan is elmondhatnád neki azt, amit akarsz - mondta a tanító.

A tanítványok nem találták a választ, s a szent a következő magyarázatot adta:

– Amikor az emberek haragszanak egymásra, a szívük eltávolodik egymástól. A távolság miatt kiabálniuk kell ahhoz, hogy hallják egymást. Minél dühösebbek, annál jobban kiabálnak, mert annál nagyobb a távolság.

Amikor két ember megszereti egymást, nem kiabálnak, hanem kedvesen, lágyan beszélnek, mert a szívük nagyon közel áll egymáshoz, nincs köztük távolság. Amikor még jobban szeretik egymást, annyira egy helyen van a szívük, hogy már halkan sem kell megszólalniuk, megértik egymást már abból is, hogy csak egymásra néznek. Ilyen közel állunk egymáshoz, amikor szeretet van.

A tanítványaira nézett, és így folytatta:

– Amikor vitatkoztok, ne hagyjátok, hogy a szívetek eltávolodjon. Ne mondjatok olyan szavakat, amelyek eltávolítanak benneteket egymástól, mert különben eljön az a nap, hogy olyan nagy lesz a távolság, hogy nem találjátok meg a visszavezető utat.

Forrás: Divine Evolution, Tóth Kornélia fordítása

15 év a Google-val

Milyen rövidke ez az időszak, de mégis elfelejtettem mennyire elvarázsolt világnak tűnt az internet világa annak idején. 

Az első számítógépet tinédzser fiam 14-15 éves szülinapjára kapta. A gimnáziumban egy felsőfokú képzés indult, és mi a gyermeket támogattuk, vegyen részt rajta. Szorgalmasan járta a tanfolyamot, sajnos az érettségi után nem folytatta, így az elég húzós tandíj, tulajdonképpen ment a levesbe. 

Talán tanult használhatót, de mint tudjuk, rengeteg elméleti dolog is van, ami idővel kiröppen a szürkeállományunkból, huss… mintha sosem lett volna ott. 

Tehát nagyon rég volt számítógépünk, de az internet később köszönt be hozzánk. Axelero-nak hívták az első szolgáltatónkat, igen drágán (akkori árakhoz is mérten) fizettünk elő rá. A család együtt tanulta a világháló használatát, persze élen jártak a felfedezésben a gyerkőcök.

World Wide Web 1991-benszületett, addig igazi "kereső" nem is volt. (1993-ban indultak az első igazi kereső oldalak, Go.com, a Lycos, az Altavista, a Yahoo, az Excite, a Hotbot)

Fura volt kinyitni az „ablakokat”,és kattintgatni az érdekes szavakra, sokszor azt sem tudtuk, honnan is indult a keresés. A Goggle, mint kereső oldal nem volt használatban, pontosan nem is emlékszem milyen keresőket használtunk. Start lap volt a bázis oldalunk.

4-5 éve viszont, ahogy a e-mailrendszer is elérhető lett, szinte mindig ezt hívtuk segítségül, gyors kereséskor.

15 év! A gyerekek az óta már diplomát is szereztek, hála az internetnek rengeteg okos dologról is olvashattak, sok dologban segítségükre volt, míg tanultak. 

Ma már természetesnek veszem, hogy a reggeli kávém mellett csipegessek a hírekből, megnézzem, elolvassam a fontosabb új történéseket a nagyvilágban. 

És hosszú évek óta a kezdő lapom a Google kereső oldal.

Őszi hangulat

Az ősz bedörömbölt az ajtón, majd be is törte. A küszöb elég magas, az esővíz nem csurog be, de kint folyik  most a fülünkre is.

Hol van a finom napsütés?pár napja még a strandon olvasgattam, és meleg nyári nap volt.

Reggel a felhők szürkesége nyomottá teszi a hangulatot, hiába lengi friss kávéillat a konyhát.

Esős nap jött, a kutya is bőrig ázott (szó szerint), itthon hagytuk  száradni, míg Dunakeszire mentünk ügyet intézni. Az asztalosműhelyben kiválasztottuk a konyhabútor színét, kellékeit, megbeszéltük a részleteket a mesterrel.

Két hónapja vágtunk bele, lecseréltetjük a régi elhasználódott konyhabútort, eljutottunk a tervekig, mivel a nyári időszakban sok a megrendelés. Így a mi kis lakótelepi megújulni vágyó konyhavilágunk várat magára. Igaz, nem siettettem, azt mondtam, nem annyira sürgős, addig is spórolunk rá.

Nem akarok pesszimista lenni, hiszen ez jó dolog, és várom is a szép új berendezést, de azzal is tisztában vagyok, egyre kevesebb változatosságot ( speciel ez nem csak változatosság, de asszociálok más egyébre is) engedhetünk meg magunknak. 

 Sokszor vesz az ember valami új dolgot, apróságot, még akkor is, ha tudja, nem ez lesz a legfontosabb, de mégis, mindig várunk friss élményre, valami új dologra is, és késztetést érzünk a vásárlásra.

Na most, egy jó nagy dologba vágtuk az erszényünket.

Miért éppen a tárgyakat veszünk? 

A civilizáció kora meghozta a tárgyaktól való függés időszakát, mindig ki kell- vagy nem is kell, de ez modernebb lesz, újabb, stb. győzködjük magunkat - cserélni, amit használunk, még az előtt, hogy elromlana.

És hány alig hordott pulóver fekszik nyűgösen a gardróbunkban, amit minden évben átmosunk, elrendezünk a polcon, de még sem vesszük fel? A ruhák is csak lógatják zsebüket, ujjukat, irigyen figyelik azt a kopottabb farmert, és három kitüntetett pólót, mit a nyár folyamán előcibálunk a szekrényből.

Nos új konyhabútort várunk, és nem is tudom mennyire örüljek, hiszen a meghúzott értékbeli vonalat (férjem húzta meg) tuti átlépem, és már most smirgliként csikorog az idegeimen zord morgása ami bekövetkezik. 

Mi lesz  mikor ez kiderül, mennyire is léptem túl a keretet?

Igyekszem azért nem elszállni, és a praktikum fog győzni, de ha belevágunk egy átalakításba, nem érdemes a régi darabjait is bent hagyni, erősen rontaná a képet.

Még festéket is venni kell, legyen friss meleg sárga színű a fal, fúrni és faragni, legyen minden majd a helyén.

Valami nem stimmel, valami most nem annyira jó a fejemben, mintha valamit mindig csak keresnék, de sosem tudom mi az. 

A nagy keresésben alaposan elfáradok, és bánatosan legyintek a nap végén, ma sem lett meg, mire igazából vágyom.

Tajtékos a hangulatom, bekapcsolva maradt a tévé,

és csak gratulálni tudok a kereskedelmi csatornáinknak, hogy Híradó címmel mennyi szennyet és mocskot tudnak letolni a torkunkon. (Pfujj, ez is egy jó kis közhely!)

Fél hétkor kezdődő hírportáljuk csak ontja a gennyet, a vért, a moslékot, ölnek és betörnek, rabolnak és meglopnak, ütköznek és szétvernek benne embereket,és ha nem elég, hatódj meg ezek után a rákos betegségben szenvedő szerencsétlen gyermeken. Ez a csúcspontja a félhetes nívótlan folyamnak. 

Majd jön pár kép Biszku lépcsőn való ereszkedéséről, büszkén vallja a díszpinty(szövegolvasós ügyeletes szóvivő, valamelyik a sok száz közül), micsoda fantasztikus diadal, mert most aztán a törvény lesújt a gaz elvetemültre (már ha az lesz, elég régen történt a dolog, csak félve jegyzem meg, hogy Csatáry ügy sem sima ügy, mert ki tudja mikorra végeznek a nyomozással, bizonyítással, az élet meg mint tudjuk, nem tart örökké. A második világháború is elég rég véget ért, de az Ügyészségünk MÁR tavaly szeptember óta nyomoz Csatáry ügyében. Nem tudom tovább jutottak ezen a ponton, mert néma csend honol írott sajtónkban.) 

 Biszkunk már másodszorra totyog le a lépcsőn - mutatta a tévé, Repetitio est mater studiorum, mint tudjuk-, a jobbikosok, fideszesek boldogok és büszkék, hogy a még élő volt kommunista vezető ellen eljárás indulhat. 

A csudában voltak eddig, akik elszámolni akartak? (Halkan pisszegek, most már minek? 91 évesen, milyen port vernek el rajta?)

A főügyész a rendszerváltás utáni magyar büntető igazságszolgáltatás jelentős mérföldkövének nevezte a gyanúsítást.(origo szerint) 

Gratulálok, mikor is volt a rendszerváltás? 

Szóval folyik a vér, és minden, ami torzképet fest világunkról, mert nem akarom elhinni, hogy csak ez érdekli az embereket, a nézőket. 

És csak így lehet bemutatni a világot? - ezt sem hiszem el. 

Ollóztam az online hírekből: 

- Szenzációsnak számító régészeti leletekre, i. sz. első századi csontvázas temetőrészletre bukkantak a régészek a Hajdú-Bihar megyei Derecske határában;

- Elveszett római kori várost találtak Olaszországban;

- 200 éve vívták a borogyinói csatát;

- Ellopott és visszaszerzett műkincsek a Szépművészetiben;

- Koszovó hivatalosan szuverén lett;

- Rejtélyes részecske állhat a szupernóva-robbanások mögött;

- Indul a választáson a pakisztáni atombomba atyja;

- A szomszédban tárgyalnak az IMF emberei stb., lehet szidni az internet butító vonzását, de legalább válogatok az oldalak között,és azt olvasom el, ami érdekel. 

A tévé előtt is figyelek, még véletlen se kapcsoljak kereskedelmi csatornára, ha hírekre lennék éhes.Szerelmese egy darabig nem leszek.

Nyaralás végre

mely nagyon jól sikerült. Hol voltunk? Hát itt:)

Az idő velünk volt, és nyári meleggel kényeztetett minket, a csütörtöki szeles hidegfront is csak délután szorított ki minket a fürdő területéről. 

Csend és friss levegő relaxálta kiéhezett érzékszerveinket, esténként a tücsök ciripelésére aludtunk el.

Reggel a vadgalambok versenyeztek, ki hívja szebben és hangosabban párját, de megbocsátható volt, mert 7 óra után lendültek bele.

Kellemes nyaraló mindenben kielégítő volt, és persze a híres gyógyvizes strand igazi élményt jelentett testünknek lelkünknek.

Nagyom és élettársa is egy napig megörvendeztek minket, és együtt volt majd nem a család.

Papa mama és a gyereke(k), csak kisebbemék hiányoztak.

Kipróbáltunk mindent, volt esti sütögetés, tűz mellett beszélgetés, scarble játék, strandolás, séta.

Este olvasás kötött le, a tévé igen ritkán szólalt meg.

Jó volt feltöltődni, kikapcsolódni.

Az akt

Nincsenek véletlenek! ez a mai napon is beigazolódott.

Tegnap hazaértünk Zsóry fürdő varázslatos gőzéből (tényleg az, mert a fürdővíz egyedülállóan gazdag bizonyos ásványi anyagokban), és a nyaraló kulcsának visszaszolgáltatása után, úgy nézett ki, csak a mosás, takarítás, ami rám vár.

De kedves Uncsim hangja telefonom rezgő üzemmódra váltotta, és energikusan invitált az Erzsébet téren rendezett Nagy Budapesti Kultúrzsibi megtekintésére.

Felmértem gyorsan, vajon melyik program az, mely izgalmasabbnak ígérkezik, és persze hogy hangosan bólintottam, reppenek a találkánk színhelyére.

A Metró aluljáróban máris egy húron pendültünk, optikáink élesre váltottak, ahogy megláttuk egymást.

Miután ő is és én is szinte mindig a családot fotózzuk, rólunk nem készül kép, ilyenkor teszünk róla, hogy egymást többszörösen kapjuk lencse végre.

Jókedvvel tettük meg e találkozásbéli örökítéseinket, mikor beértünk a bolhapiac forgatagába.

 

És mondom újra, nincsenek véletlenek!

Szinte egyszerre láttuk meg az alkotást, melyet nagybátyám készített. Úgy 30 éve. Csak a rokonságnak, közeli ismerősöknek adott ezekből a művekből ajándékként,  egyet-egyet. De a földön, kicsit ferdén, porosan, alig pókhálósan, a kép az  övé volt, a monogramja is látszott.

-          Apa képe - súgta Uncsim meglepődve.

-          Tibi bácsi képe- szóltam.

Ott álltunk az első asztalnál,a piac elején ahol még sok - sok retro érdekesség, használati készség sorakozott, a földön pedig leállítva az akt, mely nagybátyám régi munkája.

A meglepetést váltotta a kíváncsiság bennünk, Uncsim az árushoz lépett.

- Megkérdezhetem, hogy jutott ehhez a képhez? Azért kérdezem, mert ezt a képet, apám készítette, itt a monogramja, és csak ismerősökhöz került az alkotásaiból, hihetetlen hogy itt látom.

- Nem emlékszem, sajnos.. de volt még egy ilyen kép, de azt eladtam - felelte az árus elgondolkodva. Kicsit kövérkés testalkatú, napszemüvegbe és fehér sapkába bújt ember nem tudta eldönteni, most mi legyen, pénzkeresésbe váltson, vagy megenyhül, és őszintén válaszol a kérdéseinkre.

Uncsimmal arrébb léptük, miután az árat megtudtuk, hétezer forint.

Éreztem, a kép nem maradhat itt, és nem vánszoroghat tovább hányatott és rögös útján,  a mi családunk féltett kincse kell, hogy maradjon.

Az árusunk jó léleknek bizonyult, odajött hozzánk.

-                    Maguknak olcsóbban oda adom, hiszen családi emlék, ötezer forintért elvihetik.

Akkor már tudtam, a képet elhozom, Uncsim csak azért nem vásárolta meg, mert e kép párja még anyukája szobájának falán lógott.

A képet lefoglaltuk, és mondtuk az eladónak végig nézzük a Csiribiket, és visszajövünk érte. Bólintott rá.

Gyerekkoromban sokszor csodáltam autodidakta módon ezernyi csodás mesterséget kitanuló nagybátyám képeit, alkotásait, hihetetlenül sok mindent tudott, és készített mesteri, és művészi fokon. Univerzális tehetség volt. Már akkor mozgóképeket készített, mikor az még alig-alig volt a nyilvánosság részére elérhető, saját maga vágta, hívta elő, készítette a családi filmeket.

Bronzból, rézből, vagy nem is tudom milyen anyagokból alkotta képeit, és a kisvasút modellezésben is úttörő volt, és egyik legismertebb és elismertebb személy lett a vasúti modellezők körében.

A retró piac ezernyi ismerős tárggyal mosolyogtatott meg minket, még egy úttörő öv is itt értékké vált a nézelődök szemében. Volt régi vasaló, mozsár, konyhai eszközök gazdag kínálatban, könyvek, az oly szeretett kékes színű Ablak-Zsiráf könyv, és mesék a régi időkből.

A piac szélén megtaláltuk a Meseautónk, és megörökítettük itt is magunkat. Sétánk végén árusunktól megvettük a képet, és elindultunk gyalog a Bazilika felé.

Sűrűn kattant a fényképező gépünk zárja, játszottunk az árnyékokkal, tükröződésekkel, egymással, rácsodálkoztunk minden apróságra.

A szökőkútnál hűsöltünk, elballagtunk Nagy Imre szobra mellett (persze Uncsim felzavartam a csúszós hídra pár kép erejéig) majd a Batthányi térnél ereszkedtünk le a föld alá.

Véletlenek nincsenek, kincset leltünk, és jó volt újra kicsit visszarepülni az időben, mikor még fiatalok voltunk, mikor még Nagybátyám is élt, és türelmesen apránként az utolsó mozaikot is beillesztette az akt képbe.

 Kincs volt a kezünkben, kincs a lelkünkben a nap végére.