Csendben várok...
átvillan rajtam néhány cikázó gondolat,
felsejlik néhány arc, mind a te arcod...
harcod folyik tovább idővel, térrel,
túlerővel...
Legyőzhetetlen ellenséggé válik a távolság...
Hiába nyújtom karom, szavaim nem toldják meg
a szűkreszabott lehetőségeket...
Állok, s felkúszik a lélek mélyéből
egy elfojtott sóhaj, mely kiáltássá
szeretne magasodni bércek csúcsán
hűs fenyvesek biztonságos árnyán,
hogy szétterüljön hegyvölgyek fölött,
s rátaláljon arra,
akiért megszületett...
/Szabolcsi Erzsébet/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése