Félek az éjszaka mélyén lapuló ideges
csendtől. Félek a csend mélyén felfakadó
mondatok árnyaitól. Elmémen kitakart
vázlatokat mutogatnak festett, faragott
szentek – szenvtelen arccal, fakuló nefelejcs
szemmel. Testükön olvad, hólyagzik a lakk,
szájuk tátva marad. Nincs mit mondani már.
Felfordult a világ, és nincsen köszönet
benne, ha összerakom még mindazt, ami szép
volt tegnap, tavaly… olykor másféle idő
síkján. Szétesik úgyis fél pillanaton
minden pillanat, és százszor, ezerszer akad
meg kattogva az ész. Nem kiabálok, azért
sem kiabálok, azért sem bújok sehová.
-Fischer Mária-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése