ott keringek majd a szobádban,
kíváncsi szempár, figyelek némán,
mint a fürge gyík, fegyelmezetten,
forrón lüktető torokkal, hálás szívvel,
a tárgyakba rejtőzve, jelt sem adva,
pillantásod kegyére várakozva,
állok a csorba kávéscsésze peremén,
egy pillanatra ott megpihenve,
futólag érintem ajkad nyomát,
majd alakot cserélve lopakodom,
a falak mentén sietve menekülök,
mert űz gyarló végzetem tovább,
újabb és újabb búvóhelyre, cselre,
és mint elátkozott, gyanakvó lélek,
ott nyüszítek majd a közeledben,
de addig nem szólhatok emberi nyelven,
amíg föl nem fedezed a jelenlétem,
amíg rám nem találsz
/PARANCS JÁNOS:Túl eszméletünk határain/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése