A kutyával való élet legnehezebb része nem az, amit gondolsz.
Nem az, hogy esőben, fagyban kimész vele, amikor fáradt vagy és fáj minden.
Nem a szőr mindenhol — az ágyon, az ételben, a ruhádon.
Nem a padló felmosása újra és újra, tudva, hogy fél óra múlva újra koszos lesz.
Nem az állatorvosi számlák, nem a félelem, hogy lemaradsz valamiről.
Nem a szabadság elvesztése — mert most a szabadság neve: „mi“.
És nem is az, hogy a szíved már nem a tiéd.
Ez mind szeretet. Ez mind élet. Ez mind a te döntésed.
A legnehezebb dolog lassan jön — mint egy régi seb fájdalma, mint a hideg, ami a csontjaidba húzódik.
Egy nap egyszerűen látod: már nem tud.
Próbálja, de nem megy. Fut feléd, de lassabban.
Ugyanazok a szemek, csak bennük az a halk üzenet: „Itt vagyok, de nehéz.“
És emlékszel, milyen volt. És milyen lett — teljesen a tiéd, hűséges az utolsó pillanatig.
Mindig hitt benned, hogy ott leszel, hogy segítesz, megmentesz, felemelsz.
És ott voltál. De most nem tudod megmenteni az öregedéstől.
A legnehezebb az, hogy tudod: neked ő volt a fény,
de neki te voltál az egész világ.
Benned élt, benned lélegzett, téged szeretett.
És te nem vagy kész. Nem vagy kész elengedni. Nem vagy kész látni, ahogy elhalványul az, aki megtanított szeretni.
Aztán jön a csend.
Az üres párna. Az etetőtál, amit már senki sem nyal ki.
És a szíved — sebes.
Ismét kimész az utcára — nélküle.
És észreveszed, hogy azt mondod a semmibe: „Gyere, jó kutyám.“
De ha visszaforgathatnád az időt — újra őt választanád.
Minden fájdalommal, minden fáradtsággal, minden szeretettel együtt.
Mert ez az igazi szeretet.
Egy kutyát beengedni az életedbe annyit jelent, mint beengedni a tüzet,
ami örökké melegít. Még akkor is, ha már kialudt. 
Joe Randolph Ackerley
