Emlékezés

 Már nem biztos rám ismernél,ha elém tévednél, 

újra látnál.

hajdani ég kék szemem, szürke árnyékban már

homlokom redői arcom egyre mélyem ráncai 

gyermeki vonásim alig idézik .

Fehéren göndörödő szőke fürtök hol vannak már?

Lassan mély szőke szín, újra fehérre vált. 

Egy tincs, lapok közé zárva még most is őrzöm 

titkos kis dobozban pihen, ahogy te raktad össze,. 

Tudom neked mennyit is jelentett, mennyi öröm, könny tapadt hozzá,

mire engem magadhoz vonhattál.

Mennyit harcoltál, mennyi erő kellett az úthoz

s mennyi lemondás, élted enyémért áldozd.

Mindig könny csillant  szened sarkán, hol az öröm hol a fájdalom szülte. 

Hinni akartad,

soha semmi nem választ el minket

s mire felnőttem,

hátra sem néztem, 

mikor férjem mellett új életem kezdtem.

De fiaim is nőttek, és villámként csapott belém, minden.

 Minden érzés,

minden tett súlya, 

mely szívedbe hol örömet, hol fájdalmat vitt, mikor én melletted felnőttem.

Szíved eggyé vált velem, s nem tudtam, nem tudtam soha hálát adni érte

Késő volt szavakat keresni, szavakat pótolni.

Hálásnak lenni, és mindenért viszont szeretni. 

Adtál valamit, amit csak te adhattál, nekem, 

egy édesanyát.