Harminchat éve ismerem ezt a versét:
„Jelenségemből, / mint héjából a kagyló, / eltisztulok
majd.” Elolvastam azóta számtalanszor, de először kell szembenéznem a ténnyel,
hogy most jött el az ideje.
Már a legelső
kötetében is intenzíven foglalkozott a halállal („gyógyíthatatlan / halandóság
a bajom, / és orvossága”), és később is, mindig igyekezett meghitt, szívélyes
viszonyba kerülni vele: játékosan, tréfásan, félve, alkudozva, incselkedve. („Tanulok halni / – kínos, ha a zenész a /
koncerten próbál.”)
Számára a meghalás ma már elvégzett feladat, az összes következményét, röviden:
a hiányát nekünk, többieknek kell viselnünk.
Eltisztul, így mondta. Mintha zavarta volna, hogy teret és
időt foglal el, igyekezett a verseit is mind kisebb terjedelművé, a lehető
legtömörebbé desztillálni: köteteiben nagyon kevés a nyomdafesték, sokkal több
a fehér papír. Ehhez stilizálta önmagát is. Ha – évről évre egyre ritkábban – kilépett
az utcára, fehérben szeretett járni, az Abbey Road-os John Lennont idézve:
tisztán, a tolakodó, invazív világtól elkülönülve. (üvegesedem. / Tisztán
tartom magam, hogy / mögém is láthass)
A költők között sztár
volt, ha ennek az a fokmérője, hogy sokan akarták, akarják olvasni. Az internet
előtt a kevés példányban megjelent kötetei fénymásolva terjedtek tovább, mint
Faludy Villonja. Szeretik az olvasók, minden magyar költő közül valószínűleg őt
idézik a legtöbben – de az irodalmi díjakat odaítélő csoportoknak, személyeknek
nem gyakran jutott eszükbe a neve. Az úgynevezett irodalmi életben nem vett
részt – még annyira sem, mint a fizikai valóságban, a mindennapi életben. Így tiszta
maradt a szakmai intrikáktól, irigységtől is,
ahogyan kívánta. Nem meglepő ez annak a költőnek a részéről, aki ilyen sorokat
tudott leírni: „kalandos öröm / forrása: hátat fordítani szobám / nagyobbik részének is”.
A legtöbb költő versei
olyanok, mint festmények a képtár falán: az ember odaáll elé, megnézi,
befogadja, hat rá vagy sem, azután továbblép. Fodor Ákos ezzel szemben költőt
csinál az olvasóból – ketten együtt írják a verset, vagy, ha úgy tetszik, a
vers kettejükben írja meg önmagát. Kezdettől fogva mindvégig ez jellemző a
költészetére. Kitalálta, hogy a vers ne nagybetűvel kezdődjék, és ne írásjellel
fejeződjék be, hanem olyan legyen, mint egy lézersugár által megvilágított pont
a valóságban – ami előtte, mögötte, mellette van, azt mind mi, az olvasók
helyettesítjük be. Ebben a dologban egész költői élete folyamán nem engedett. Pontosan
olyan, érett és rezignált, játékos és csúfondáros, elmélkedő és örömteli versek
vannak az első kötetében (Kettőspont, 1978), mint az utolsóban (Szabadesés,
2014). Mintha közben nem teltek volna el évtizedek. („ugyanazt írom: / mindig
más mindig másért / olvassa másnak”)
Azt hiszem, Isten
nevét nem írta le magyar költő ilyen könnyű kézzel, ilyen magától értődő
természetességgel: „Levél vagyok. Zárt küldemény. / Dolgom: hogy kézbesítsem. /
– Ha föltépném, sem érteném: / Istennek írta
Isten.”
Eljött az ideje a kézbesítésnek. Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy őt magát
nem látjuk többé. Attól még nekem, személy szerint van vele dolgom. Ő maga
fogalmazta meg ezt is.
„távolodóban /
hirdetem hűségesen: / csillagot, fénye”
Révbíró Tamás
Élet és Irodalom, 2015. február 27.
