Fodor Ákos: Búcsúszavak Fodor Ákos emlékére: Dolák-Saly Róbert...

Fodor Ákos: Búcsúszavak Fodor Ákos emlékére: Dolák-Saly Róbert...: Drága Ákos! Nemrég mondtad, hogy ha menned kell, a legjobban azt sajnálod, hogy fájdalmat okozol azoknak, akiknek hiányozni fogsz. Ké...

Fodor Ákos: TÜNDÉRTAKTIKA

pár percet itt tölt,
hogy utóbb időtlenül
hiányozhasson

Fodor Ákos: Balogh Eszter: Egy újabb léggömb... Viszlát, kedve...

Fodor Ákos: Balogh Eszter: Egy újabb léggömb... Viszlát, kedves Ákos

Mint sötétet a fény —
                           úgy leltelek,
mint utazó a megürült padot,
és úgy szeretlek most, ahogy a mély
vizeknek halai az iszapot.

Tenyeremben simogatás lapul
— így bújnak meg házak közt csöpp terek —
Elment a kedves.
                          Én engedtem el,
mint léggömb zsinegét a kisgyerek.

(Kepes Sára: Dalciklus, 5.)

Kepes Sára szinte kamaszfejjel írta ezt a verset egy elmúlt szerelemnek. Ákos kedvelte a fiatalon eltávozott költőnőt, Lehet című kötetében őrizte meg verseit.
Mikor rátaláltam, teljesen magával ragadott. Ennél szebb, ennél felszabadítóbb búcsúsorokat ritkán találni...

Volt már néhány búcsú az életemben. Az érzés hasonló, akár szerelemtől, akár szeretett személytől kell örökre (vagy erre a lét-időre) elköszönni. Mindkettőnk útját könnyebbé teszi, ha elengedjük kötelékünk marasztaló, gúzsba rögzítő zsinórjait...

Léggömbbe zárom Ákosról emlékeimet, majd elengedem, hadd szálljon minél magasabbra...

De nem róla fogok mesélni, mert nem szerette a nyilvánosságot.
Magamról írok, azokról a varázslatokról, amiket tőle kaptam...

Szavak

Felesleges, mégis nélkülözhetetlen a verseiről beszélni. Apró kis csodák, mint a fadobozba zárt drágakövek. Bármikor vesszük kézbe őket, mindig másképp tündökölnek. Van, amelyik ragyogó fényben bontja ki színeit, más a sejtelmesen csordogáló holdsugárban a legerőteljesebb.

Haikui is ilyenek: életkortól, hangulattól, élményektől formálódnak bennünk újabb és újabb mondanivalóvá, újratöltő tartalommá.
Könyveit sokszor veszem kézbe - ha idézetet keresek például ide - de téli napokon szívesen kuckózom velük csak úgy, öncélúan a fotelben ülve.

Japánban járva szerettem volna az egyik versét a házigazdáinkkal lefordíttatni. Nem ment könnyen, pedig Tomoko-san nagyon segítőkész volt, én pedig egy igazán egyszerű koant választottam.
Már magánál a címben is szereplő "koan" szónál elakadtunk, mert vagy én ejtettem ki rosszul vagy nem tudtam pontosan elmagyarázni, mire is gondolok. Így végül fogalmam sincs, hogy mi is íródott át kanjiba. Talán koan. Talán csak annyi, hogy vers...

Ákos nevének a fordításával is bajban voltunk, mivel "f" betű nincs a japán nyelvben. Ezért valami ilyesmi betűztünk össze: Ho-Do-Re A-Ko-Su.

Végül az ajándékba szánt kék, üveg hamutálra csak a vers három szava és egy torii kapu képe került.

Hó. Hegy. Hold.

Hangok

Szerettem a hangját.
Papírom van róla (lásd asztrológiai képletem idevonatkozó konstellációi), hogy elbűvölnek a szép hangú férfiak - vele is így jártam.
(Fable egyszerűen "mackóbaritonnak" titulálta a hangját.)

Szerettem vele telefonon is beszélni, bár nem volt nagy fecsegő, mivel a keresett "célszemélyem" nem ő volt. De mindig nagyon kedves volt és őszintén érdeklődő.

Miután letettük a kagylót, hosszú percekig őrizgettem magamban a hangját. Mosolyt és valami megmagyarázhatatlan nyugalmat adott. (Mint az ölelése. Ízig-vérig Bikaként tudott megölelni.)

Mikor először ültem egyedül a repülőn rettenetesen féltem a felszállástól. Nem volt mellettem senki, akinek a kezét szorongathattam, vagy akitől három másodpercenként megkérdezhettem: "Normális ez a motorzúgás vagy meghalni készülünk?"

Aztán egyszer csak eldöntöttem: nem fogok félni. Hátradőltem az ülésen és a képzeletemben olyan emberek súgták a fülembe a megnyugtató szavakat, akiktől a leginkább elhittem: minden rendben van. Ákos is ott volt köztük...

Betűk

Féltve őrzött kincsem a grafológiai tanulmányaimhoz kapott Ákos-kézírás. Imádtam elmerülni benne, még a munkahelyemre utazva is dőlésszögeit, sortávolságait számolgattam. Úgy nézhettem ki, mint egy eszelős az 1-es villamoson - papírokkal, dossziéval, szögmérővel és vonalzóval a kezemben - és folyamatos vigyorral az arcomon.

Nem igazán szerettem a grafológiát. Valami hiányzott belőle nekem. Az, amit később az asztrológiában, a tarot-ban, a szimbólumokban megtaláltam. De Ákos betűin keresztül tapasztaltam meg legelőször.

A betűk megnyíltak előttem, mesélni kezdtek. Láttam bennük a teljes embert: az egyediséget, a különcséget, a formabontó személyiséget, az udvariasságot, a zárkózottságot, a játékosságot, a hajlékonyságot, a rugalmatlanságot... Mindent.

Megláttam a maszkokat is, amiket viselt. Az élmény olyan letaglózó volt, olyan erőteljes és intim, mint az első szerelem.
Úgy is éreztem magam: a föld felett tíz centivel lebegve, táncikálva, dúdolgatva, arcomat a napfény felé fordítva érkeztem az irodába.

A csoda ismétlése sokáig váratott magára. Évek kellettek hozzá, hogy az égi rend szépsége újra feltárja magát előttem.
Eufória helyett ma már inkább a hála érzése önt el. De végtelenül szerencsés vagyok, mert ez gyakran megtörténik velem...

És ezekben a pillanatokban mindig ott van a legelső...

Kedves Ákos!
Köszönet mindenért! Azokért is, amiket nem írtam le.
Megtiszteltetés volt, hogy személyesen ismerhettem és táv-szerethettük egymást...
Szép és léggömb-könnyű utat! Még találkozunk!

Eszterke

Forrás 

Fodor Ákos: Révbíró Tamás: FODOR ÁKOS FOLYAMATOS BÚCSÚJA

Fodor Ákos: Révbíró Tamás: FODOR ÁKOS FOLYAMATOS BÚCSÚJA

Harminchat éve ismerem ezt a versét: „Jelenségemből, / mint héjából a kagyló, / eltisztulok majd.” Elolvastam azóta számtalanszor, de először kell szembenéznem a ténnyel, hogy most jött el az ideje.

Már a legelső kötetében is intenzíven foglalkozott a halállal („gyógyíthatatlan / halandóság a bajom, / és orvossága”), és később is, mindig igyekezett meghitt, szívélyes viszonyba kerülni vele: játékosan, tréfásan, félve, alkudozva, incselkedve. („Tanulok halni / – kínos, ha a zenész a / koncerten próbál.”) Számára a meghalás ma már elvégzett feladat, az összes következményét, röviden: a hiányát nekünk, többieknek kell viselnünk.

Eltisztul, így mondta. Mintha zavarta volna, hogy teret és időt foglal el, igyekezett a verseit is mind kisebb terjedelművé, a lehető legtömörebbé desztillálni: köteteiben nagyon kevés a nyomdafesték, sokkal több a fehér papír. Ehhez stilizálta önmagát is. Ha – évről évre egyre ritkábban – kilépett az utcára, fehérben szeretett járni, az Abbey Road-os John Lennont idézve: tisztán, a tolakodó, invazív világtól elkülönülve. (üvegesedem. / Tisztán tartom magam, hogy / mögém is láthass)

A költők között sztár volt, ha ennek az a fokmérője, hogy sokan akarták, akarják olvasni. Az internet előtt a kevés példányban megjelent kötetei fénymásolva terjedtek tovább, mint Faludy Villonja. Szeretik az olvasók, minden magyar költő közül valószínűleg őt idézik a legtöbben – de az irodalmi díjakat odaítélő csoportoknak, személyeknek nem gyakran jutott eszükbe a neve. Az úgynevezett irodalmi életben nem vett részt – még annyira sem, mint a fizikai valóságban, a mindennapi életben. Így tiszta maradt a szakmai intrikáktól, irigységtől is, ahogyan kívánta. Nem meglepő ez annak a költőnek a részéről, aki ilyen sorokat tudott leírni: „kalandos öröm / forrása: hátat fordítani szobám / nagyobbik részének is”.

A legtöbb költő versei olyanok, mint festmények a képtár falán: az ember odaáll elé, megnézi, befogadja, hat rá vagy sem, azután továbblép. Fodor Ákos ezzel szemben költőt csinál az olvasóból – ketten együtt írják a verset, vagy, ha úgy tetszik, a vers kettejükben írja meg önmagát. Kezdettől fogva mindvégig ez jellemző a költészetére. Kitalálta, hogy a vers ne nagybetűvel kezdődjék, és ne írásjellel fejeződjék be, hanem olyan legyen, mint egy lézersugár által megvilágított pont a valóságban – ami előtte, mögötte, mellette van, azt mind mi, az olvasók helyettesítjük be. Ebben a dologban egész költői élete folyamán nem engedett. Pontosan olyan, érett és rezignált, játékos és csúfondáros, elmélkedő és örömteli versek vannak az első kötetében (Kettőspont, 1978), mint az utolsóban (Szabadesés, 2014). Mintha közben nem teltek volna el évtizedek. („ugyanazt írom: / mindig más mindig másért / olvassa másnak”)

Azt hiszem, Isten nevét nem írta le magyar költő ilyen könnyű kézzel, ilyen magától értődő természetességgel: „Levél vagyok. Zárt küldemény. / Dolgom: hogy kézbesítsem. / – Ha föltépném, sem érteném: / Istennek írta Isten.”

Eljött az ideje a kézbesítésnek. Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy őt magát nem látjuk többé. Attól még nekem, személy szerint van vele dolgom. Ő maga fogalmazta meg ezt is.

„távolodóban / hirdetem hűségesen: / csillagot, fénye”

Révbíró Tamás

 

Élet és Irodalom, 2015. február 27.