Visszaszállok
Van úgy, hogy néha visszaszállok. És szívemen ujjongva, tikkadt
gyönyörrel szállnak tiszta álmok s a zárdakertből rózsaillat csap meg,
hová pirulva, szenten, víg, új ruhába öltözött fiúként zongorázni
mentem viháncoló fruskák között.
Köhögős professzorra rebben a pillám, úgy elhallgatom a régi
fülledt tanteremben s egy zöld légy zöng az ablakon.
...És itt van a kis fecsegő lény, kinek lesült, vidám, gonosz
arcán a nyári nagy verőfény két gödröcskére záporoz. Csatangolunk
a városvégi zegzugos utcán és ha un csintalanságunk titkon égni,
becsöngetünk minden kapun, aztán futunk s lobog, lobog copfján a
rózsaszínű szalag s megfordul száz bolond dolog kicsi száján, míg
hazaballag.
S a kék estében csupa zsenge mámor: sétálni tétován s Ovidiust
véve kezembe, ámulni álmos orgonán.
...A vaksötét, komor-komor éjből rontó szél száll az útra és
mindent, mindent elsodor: véget nem érő alagútba.
S a hosszú üldözés után úgy tér a lelkem haza, későn, meggörnyedt
háttal és sután, zavartan a tükörbe nézőn s éjfél felé, mint puszta
falra a bús árnyék, úgy ül le csendben s egy tiszta, szűz papírdarabra
lilakék tinta-könnye cseppen.
Dsida Jenő,1929. V 28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése