30 éve már, hogy anyukám a menyből integet le rám. Nem vihetek virágot és adhatom neki át kezébe, sírjára tehetem le mindezt, bánatosan, szárnyaszegetten. Nevét mindig imába foglalom. Nincs nap mikor szeretetem ne sugározna felé és hiszem, az univerzumon át,érzi valahol, sosem hagytam egyedül, pedig ettől mindig annyira félt, tartott.
Ha tudná mennyi minden marad amit vele nem beszélhettem át, nem mondhattam el elégszer. Ha tudná, mennyire bánt, nem mondtam el elégszer, mennyire szeretem.
Fájdalmas percek, amíg tova nem szállnak a múltbéli képek.
