Lecke

Egyszer egy jól keresö apa úgy döntött, hogy elviszi vidékre 7 éves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él.
Egy egyszerü falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát.
-Nos, mit gondolsz erröl az útról?
-Nagyon jó volt apa!
-Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?
-Igen.
-És mit láttál meg mindebböl?
-Azt, Apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Te viszont, és Anyu egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket.
Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:
-Köszönöm Apa, hogy megmutattad, hogy milyen gazdagok is lehetnénk.

Ha tiszta a szívünk

Hittük, mi valóban erősek leszünk
őszinték, igazak, szépek
nem őröl szét hazugság és önzés
súlyos malomköve – a múló évek
mi nem hazudjuk szépnek a csúnyát
jónak a gonoszt, okosnak butát
mi nem mondjuk a láncra, hogy ékszer,
s az igazság gyémántját adjuk tovább.
Felnőttünk aztán, s hiába hitünk
erősebbek már az érvek
élni kell, dolgozni, nevelni gyermekünk
a szép szavak semmit sem érnek
csak belül vívjuk az utóvéd- harcokat
sok aljasság ellen a végső csatát
de karunk még erős, hitünk a régi:
ha tiszta a szívünk, nem törnek át!
- Mezei Katalin -

Emlékeink sorsa

Balassa Péternek
Valójában emlékeinkért élünk. Minden nap, minden órában, másodpercben, a végtelen sok pillanatban, és e végtelenül sok pillanat végtelenül sok benyomásában úgy érezzük, hogy világban-létünk energiáit gyűjtjük. Számunkra ezt jelenti az én létezése: az, ami emlékké lesz, egyszerre idő és időtlenség, jelen, a jelen áttűnése a múltba, és még inkább a jövőbe: a megtörtént áttűnése az emlék jövőjébe. Az emlék nem tudat és nem is tudatos: mintha tudattalan anyag lenne, a létezés sűrű szövedéke. Hatalmas, homorú tükrökkel gyűjtjük magunkba a világot, és egyszer csak kiderül, hogy a homorú gyűjtőlencsén nincs, és sohasem volt foncsor: a sima üveg lézersugarai tükrözték vissza önmagukat, csakis önmagukat, és a homorú edény üres. Most? Vagy mindig is az volt? Áthullott-e rajtuk a kép, a képek sokasága, vagy olyan sűrű konglomerátummá zsúfolódott, mely már átláthatatlan? Sűrű köd, alig-alig emelkedik ki belőle egy-egy részlet, egy mosoly, egy sírnak vagy egy felragyogó gyermekarcnak villanása, vagy egy-egy belénk hasító, megvilágosuló gondolat öröme, de az is lehet, hogy a csend egy pillanaté, az amúgy is láthatatlan elfogadás. Életünk egyik legnagyobb fájdalmát az emlék öntudatlansága és ez emlékezés hiábavaló akarata közötti feszültség adja. Ez a feszültség végül széttépi a gyűjtőedény-lelket, kihasítja a formát és elárad a tőlünk már teljesen független létezésben, amit már nem érdemes, vagy nem is lehet valminek vagy semminek nevezni. Ez a nemlét, ami megmarad belőlünk.

-Beney Zsuzsa -