Mikor megálltam az oszlopok alatt, törpe lettem hirtelen. A szél, amely a ködpárát is összekócolta, hívogatóan lengette Van Gogh kiállítás színes plakátját. A kerítés fekete ruhás őrként tartóztatta fel a jegy nélkül érkezőket, és didergésre és kesztyűkeresgélésre kárhoztatta őket, míg sorra nem kerültek.
Nekem könnyű volt, belépő a zsebemben, s siethettem is fel a lépcsősoron. A ruhatárban nem volt nagy tömeg. Ugyan a táskám nem vihettem be, tegyem a széfbe értékeim, szólt a válasz kérdésemre. Üggyel-bajjal, szigorú ruhatárosok rovó szempillantásaitól kisérve kiálltam a próbát, s mehettem élményszerző utamra.
Zsilipelés után, sötét terem fogja lettem. Idegesítő félhomály volt az úr. A festmények csoportosítva, hosszanti elrendezéssel de oldalról takarva sorakoztak, lehetetlenné vált a messziről történő kíváncsi rácsodálkozás. Ha lett volna a teremben 1 négyzetméternyi üres hely az is pont a kép előtt, akkor fantasztikus élményt kaphattam volna.
Egy idő után nem számoltam hányszor sértették meg aurámat, rúgtak bokán, löktek félre, álltak pont elém. Nem, próbáltam információt s festményélvezetet kifacsarni a maradék erőmmel. Szemem elfáradt, a botor módon oldalt csípőmagasságban elhelyezett tájékoztatók olvasásában, fizikailag leamortizálódva kétségbeesetten kerestem a kapcsolatot kedvenc festőmmel. A harc kifárasztott, s nem nyertem csatát.
Hamarabb jöttem el, mint terveztem. Nagyot sóhajtottam a párás nyálkás levegőben. A szél már nem olyan hívogatóan lengette Van Gogh kiállítás plakátját.
Felnéztem kicsiny törpekén az oszlopokra, és jól esett, hogy olyan nagy volt a tér. Most végre átbizserget rajtam, aminek odabent kellett volna.
